A D-vitamin-hiány csonttünetei már az ókorban ismertek voltak, azonban részleteiben csak 1650-ben F. Glisson írta le. A csukamájolajat (amely valójában a tőkehal májának olaja) hosszú időn keresztül gyógyszerként használták a D-vitamin-hiány kezelésére, azonban először csak 1824-ben D. Scheutte írta fel kezelésként.
A betegség első tudományos megközelítése McCollum és munkatársai nevéhez fűződik. 1914-ben vajzsírból egy zsírban oldódó alkotóelemet izoláltak, amelyet később A-vitaminnak neveztek el. Az egészséghez szükséges zsírban oldódó alkotóelemek után kutatva Mellanby 1919-ben zsírszegény tejen és kenyéren élő kölyökkutyákon megfigyelte a csontbetegség kialakulását. A táplálékhoz hozzáadott vajzsír, illetve csukamájolaj csökkentette a betegség kifejlődését.
A kulcskísérletet 1922-ben McCollum és munkatársai végezték, amikor megfigyelték, hogy a felhevített tőkehalmájolajban az oxidáció során az A-vitamin megsemmisül, de a csont növekedéséért felelős alkotóelem nem. Ezt a hőálló, zsíroldékony alkotóelemet D-vitaminnak nevezték el.
Időközben, egy teljesen más gyógymód látott napvilágot a D-vitamin-hiány kezelésére. 1921-ben Hess and Unger megfigyelték, hogy „a D-vitamin-hiány előfordulása szoros összefüggést mutat a napfény szezonális változásával”. Chick és munkatársai az előbb említettek alapján azt állították, hogy a napfénnyel ugyanolyan jól lehet kezelni a D-vitamin-hiányt, mint a csukamájolajjal.
