A kapornaki forrás története

„A kútja egykor találkozóhely volt, ahol barátságok, szerelmek szövődtek.”

kútja egykor találkozóhely volt, ahol barátságok, szerelmek szövődtek. Ma már a helyiek a víz jótékony hatásában is erősen hisznek, a víztől hosszú életet remélnek. Hogy mikor fakadt a forrás, azt pontosan senki sem tudja megmondani. A helyiek úgy tartják, hogy az 1800-as években már jártak hozzájuk a szomszédos Szalafőről vízért, amit lovas szekerekkel fahordókban szállítottak el. Egyes falubeliek szerint viszont már jóval korábban, a törökök idejében is csörgedezett forrásuk. Kútját 150–200 évvel ezelőtt építette meg a helyi Laczó család.

A kutat 2014-ben az őrihodosi magyar nemzetiségi önkormányzat felújíttatta. Ma egy faragott fatáblán olvasható a forrás története, s a hozzá kapcsolódó jelképek is bevésve őrzik a legendát. Hogy mit jelentett egykor és mit jelent ma a kapornakiak számára a falu közepén csordogáló hűs forrás, milyen történetet őriznek a faragott szimbólumok, arról Bočkorec Ellával beszélgettem, aki a kút közelében lakik. – A forrás egy áldás a falunak ma is, és régen is az volt. A kapornaki határban sok helyen voltak ilyen kutak, de az emberek mindig is azt mondták, hogy ez a víz a legjobb, tiszta és jó ízű – kezdi mesélni Ella, aki a mai napig hordja haza a vizet kávénak, teának, de még levesnek is. – Én még csak kislány voltam, de jól emlékszem azokra az időkre, amikor még nem volt minden háznál kút, és vízért jártak az emberek. Az asszonyok estefelé, a munkák végeztével a kútnál találkoztak, aztán ment a terefere, megbeszélték a mindennapi dolgaikat, a gondjaikat, örömüket, bánatukat.

A fiatal lányok a legényekről társalogtak, és arról, hogy ki kivel találkozgat. Szerelmek is szövődtek, a szerelmesek titkos találkahelye volt a forrás. Kilesték, hogy mikor megy a kedvesük, aztán a forrásnál „véletlenül” összetalálkoztak. Amikor elbúcsúztak egymástól, a vizet félúton kiöntötték, és visszasiettek a kedvesükhöz. Talán a faluban is vannak olyanok, akiknek a kútnál köttetett a szerelme – mosolyog Ella, majd tovább mereng a múlton: – A kút mellett állt a kultúrotthon és a kuglipálya. Vasárnaponként ott zajlott az igazi élet. Nagy volt a nyüzsgés, a 60-as évek falubeli fiatalsága mind a forrás környékén ütötte el a napot. Míg a gyerekek hársfavirágot szedtek vagy a fűben ücsörögtek, addig a felnőttek társalogtak.

Ahogy Ella tovább mesél, szinte megelevenedik az idilli kép a régi Kapornakról. Nem nehéz elképzelni, hisz a kút környéke ma is szép és rendezett. Ideális pihenőhely. De a forrásra, a vízre vigyázni is kellett. A kút tisztítása nagy ünnepnek számított a faluban, a munkát a falubeli legények és Ella családjának – Laczó és a Lukács család – férfi tagjai szokták végezni. – A kút felett az 1950-es évekig két tölgyfa állt, gyökereik belenőttek a forrásba, ezért a kutat rendszeresen, legalább 2–3 évente tisztítani kellett. A tisztítás feladatait a férfiak megosztották. Először a tetejéről leszedték a földet, majd a téglából épített bolthajtást felbontották. A vizet gyorsan kimerték, és amikor a kút üres lett, a fák benőtt gyökereit kiemelték. Akik a kútra jártak, azok ilyenkor mind összejöttek és segítettek. Mi, gyerekek pedig végigjártuk a falut és uzsonnának valót gyűjtöttünk, tojást, egy kis bort, az egyik háznál ezt, a másiknál azt kaptunk, a lakosság pedig szívesen adományozott. Az uzsonnát a kúthoz vittük a munkásoknak, amit a munka végeztével elfogyasztottak. Vagyis egyféle áldomást tartottak. A tölgyfákat végül 1960-ban kivágták, ezzel a kút tisztítását már nem kell olyan sűrűn elvégezni – meséli Ella.

A legendában a bokrétázásról is szó esik. Mi ennek a története? – A szilveszteri bokrétázás története már az én emlékezetem előtt is szokásban volt, de az én fiatal éveimben is tartottuk. Szilveszterkor elmentünk Hodosra mulatságba, előtte este viszont már a falubeli lányok elkészítették a bokrétát. A mulatság végén a hajnali órákban néhányan kimentek a forráshoz, és ezt a bokrétát kiszögezték a kút melletti fára, egyet daloltak és a vízzel meg is locsolták egymást. A bokrétázás egyfajta szentelés volt, hogy egész évben friss vizünk legyen. Aztán újév reggelén a falubeliek mentek megnézni, hogy van-e a kúton bokréta – emlékszik az asszony, majd azt is megtudom, hogy ez Kapornakon kívül Hodoson is szokás volt. Január elsejére minden forrást, kutat feldíszítettek a házaknál. Még az első vízvezetékhez is került krepp-papírból és fenyőágból készült koszorú.

Egy fekete korsó is helyet kapott a szimbólumok között. De miért pont fekete? – A faluban jobbára mindenki ilyenben hordta haza a vizet, az öregek mindig azt mondták, hogy a fekete korsóban jobb a víz. Nekünk is volt néhány, filóci gerencsérek készítették, nagyapám valahol vásáron vette őket. Ő mindig úgy küldött engem vízért, hogy „hozz vizet abba a filóciba”! Ma is megvannak még a korsóink, de már inkább csak emléknek, már nem azokban hordjuk a vizet – mondja Ella, akinek a családja ma is nagy becsben tartja a forrást.

A gyermekei, unokái szívesen járnak vízért, sőt édesanyja, aki az egyik legidősebb asszony a faluban, szintén a friss forrásvizet szereti legjobban. Ugyan bizonyíték nincs arra, hogy ez a hűs víz különösen egészséges volna, de Kapornakon ma is sok a szépkorú. Ellától rá is kérdezek, hogy a kapornaki forrásvíz fogyasztása valóban hosszú életet ígér-e? – A dolgokban hinni kell, mi, kapornakiak pedig hiszünk a jó forrásvízben, abban, hogyha fogyasztjuk, magas kort érünk meg.