Régen a silingák, ma a kisebb kosárkák kelendők

A Muravidék legészakibb településén, Hodošon jártunk Könye András kosárfonónál.

Télen a fagyos idő elől milyen jó behúzódni a meleg kézműves műhelybe, ahol az alkotás és a kikapcsolódás nyugodt légkörét a mester által használt anyagok illata tölti be. András a falu legfiatalabbja, aki még űzi a mesterséget. Számára kikapcsolódás és egyben kiegészítő jövedelemforrás a kötés. Beszélgetésünk alatt keze alól egy kis vindőt formázó kosárka került ki – ez saját kreációja, és mostanság a legkeresettebb fonott termék munkái közül. Bármily hihetetlen, de ugyanannyi munka van vele, mint egy nagy fáskosárral.

Figyelem a mestert. Látszik, hogy a mozdulatok már jól bejáratottak. Először egymásra merőleges vesszőkből elkészíti a keresztet mutató alapot, ezt leszorítja a munkapadra, a karókat beleszúrogatja és körbeszövi. Elkészül a kosár feneke. A karókat ekkor felhajtja, azok köré kerülnek kettesével a vesszők, minden karót kívülről és belülről is átkarolva, így vezeti végig a sorokat, míg a kosár pereméhez nem ér. A perem páros vagy négyes szegéssel zárul, olyan mintával, mint a kalács vagy a lányok hajfonata.

– Mióta köt kosarat, ki tanította erre a szép mesterségre? – kérdezem Andrást.
– Az első apósomtól tanultam kosarat kötni. Akkor még csak 24 éves voltam. Figyelgettem, miként forgatja, hajlítja a vesszőt, mígnem magam is megpróbáltam. Főleg „silingákat” (nagyméretű, hagyományos fáskosár) és más kisebb-nagyobb kosarakat kötöttünk. Először nem nagyon volt kedvem hozzá, bevallom, de az apósom folyton unszolt, hogy üljek le és próbáljam meg. Megpróbáltam, lassacskán belejöttem, és mire észbe kaptam, már én szerettem csinálni.

András a kosárfonásban valódi kikapcsolódásra lelt. Gyárban dolgozik, így amikor a műszak lejár és hazaér, szívesen bújik el műhelyében a világ elől. A legjobban akkor szeret kötni, amikor nem zavarja senki. Olyankor nincs helye gondolataiban a munkahelyi gondoknak, sem más nyugtalanító tényezőnek, zenét hallgat, és csak arra figyel, amit csinál, vagy újabb ötleteken morfondíroz.

– Egy kosár megkötéséhez úgy három óra szükséges. – mondja. – Ha jól megy, akkor a délután és este folyamán kettőt is megkötök. Van, hogy éjfélig is itt dolgozgatok.
– Vevő is van a szép fonott tárgyakra?
– Akad. – mosolyog. – Évente mintegy 300 kosarat kötök, és a nagy részüket eladom. Ma már a silingáknak ugyan nincs keletje, az emberek nem használják. Valamikor a háztájékon a gazdasági munkákhoz szükség volt rá. Ezekben hordták be a fát, az állatoknak a silót és még sorolhatnám. Manapság viszont egyre kevesebb az a ház, ahol még állatot tartanak vagy fáskosárra volna szükség. Annál keresettebbek a mutatós kicsi tárolók, tálcák. Ezek után érdeklődnek – mutat körbe, a kis helyiség pedig akár egy kiállítóterem, tele van bevásárlókosarakkal, kenyérnek, krumplinak, hagymának, fokhagymának való „lélegző" tárolókkal.

– A kosarak szép aranyszínű vesszőből készülnek, de van köztük világosabb és sötétebb, vékonyabb és vastagabb is. Mi a különbség és egyáltalán milyen vesszőből lehet kosarat fonni?
– Sokan kérdezik, hogy miből készítem a kosaraimat, a legtöbben azt gondolják, hogy mogyoróvesszőből, de nem. Amerikai fűznek hívják ezt a fajta jól munkálható vesszőt. Jómagam is akkor ismerkedtem meg vele, amikor az őriodosi magyar önkormányzat segítségével három éve bekerültem a dobronaki hagyományőrző projektbe – melynek eredményeképp kézműves mestereket képeztek ki –, és a Lentiben megtartott kosárfonó tanfolyamon ezt a fajta vesszőt használtuk. Ez más, mint a nálunk ismert hagyományos fűz, amit „vidrának" hívunk. Már én is ültettem a telkemre 10 áron ebből az amerikai fűzből.

A fényes, kisebb tárgyak szépek, de csak benti használatra valók. A nyers vidravessző, aminek nincs lefejtve a héja, sötétebb és vastagabb. Abból készülnek a nagyobb kosarak. Azok odakint is jól eltarthatók, strapabírók és ellenállnak a víznek, a penésznek.

– Hogy történik a vesszők előkészítése?
– A frissen vágott vesszőket tavasszal kell begyűjteni, mielőtt kihajtanak. Akkor négy órán át kell főzni, majd lefejteni a héját. Ettől lesz szép világos. Amikor kiszáradt, kötegekben akár két évig is eláll. Az ágakat szortírozni is kell fajtája és hossza alapján. Fonás előtt újra meg kell nedvesíteni az ágakat, hogy hajlíthatók legyenek. Az elkészült kosarak pedig víz és akkumulátorsav elegyébe kerülnek, hogy szép fényt kapjanak. Nyáron, nagy melegben nem lehet kötni, mert hamar kiszárad, így 10 percenként vizezni kell a vesszőt. Legjobb ilyenkor télen dolgozni vele. Vagyis most van a szezonja a kosárfonásnak.

András szerint a kosárfonáshoz alapjait ötven óra alatt meg lehet tanulni, így bárki meg tud kötni egy egyszerű kisebb kosarat, de ha komolyabban szeretnénk ezzel a mesterséggel foglalkozni, akkor sokkal több időt kell rá szentelni és érdemes szakembertől tanulni. Kézügyesség nem kell hozzá, csak kedv és idő. Sajnos ez van fogyóban manapság. Jó volna, ha ezek a szép régi mesterségek, melyek közé a kosárfonás is tartozik, újra a megérdemelt figyelmet kapná társadalmunkban, és az ember a kikapcsolódást az alkotásban találná meg.