Radikális vagy sikeres Edmund Stoiber?

A CDU és a CSU kancellárjelöltjének személye a németországi demokratikus jobboldal radikalizálódását jelzi - mondta a német kancellár Edmund Stoiber jelöléséről. Stoiber személyében másodszor adja a német konzervatív pártok (CDU és CSU) közös kancellárjelöltjét a kisebbik, bajor uniópárt.

A konzervatív uniópártok kancellárjelöltjének személye a németországi demokratikus jobboldal radikalizálódását jelzi – vélekedett a német kancellár Edmund Stoiber jelöléséről.

Gerhard Schröder a Der Spiegel hírmagazinnak adott interjúban annak a nézetének adott hangot, hogy a CSU elnöke polarizálni fogja a társadalmat. Ezt azzal az állásponttal támasztotta alá, amelyet a Stoiber vezette bajor uniópárt képvisel lényeges belpolitikai kérdésekben, kezdve a bevándorlástól az állampolgársági törvényen át, az egynemű partnerközösségek hivatalos elismeréséig.

Stoiber, a kisebbik uniópárt vezére pénteken lett a konzervatív pártok (CDU, CSU) közös kancellárjelöltje a szeptemberi országos választásokra, miután Angela Merkel, a CDU elnöke lemondott ilyen irányú igényéről. Merkel döntését egyértelműen befolyásolta az a körülmény, hogy még saját pártján belül sem tudta maga mögött felsorakoztatni a vezetőségi tagok és tartományi korifeusok többségét, akiknek nagy része Stoiber személyében látta a rátermettebb kancellárjelöltet.

Az újságíró fölvetésére, miszerint a CSU elnöke pragmatikus politikus, aki sikerrel korszerűsítette Bajorországot, s ezáltal félelmetes ellenféllé válhat a jelenlegi kancellár számára, Schröder kijelentette: nem tart Stoibertől. A bajor kormányfő „a Kohl-korszak csúcsszintű egyéniségei közé tartozik, s célja éppen az, hogy visszatérjen a Kohl-korszakhoz. Személye a demokratikus jobboldal radikalizálódását jelenti, miáltal feladja a középmezőnyt”.

Edmund Stoiber személyében másodszor adja a német konzervatív pártok (CDU és CSU) közös kancellárjelöltjét a kisebbik, bajor uniópárt. 1980-ban Franz Josef Strauss akkori bajor tartományi miniszterelnök vezette a CDU/CSU választási hadjáratát, ám végül alulmaradt a szociáldemokrata kancellárral, Helmut Schmidttel szemben.

A helyzet több szempontból hasonlít a 22 évvel ezelőttire: a kancellári székben SPD-politikus ül, a német gazdaság helyzete csöppet sem rózsás, és a kihívó ismét egy bajor politikus – méghozzá olyan, aki megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel és hatalommal (CSU-elnök és kormányfő) bír tartományában. Ezt egyrészt ügyes káderpolitikájának, riválisai kíméletlen eltüntetésének köszönheti, de még inkább annak a gazdaságpolitikának, amellyel 1993 óta megszilárdította Bajorország mint „high tech tartomány” hírnevét Németországon belül.

A „bajor szabadállam” (Freistaat Bayern) ma is kicsit csodabogárként hangzik a többi német tartomány lakosainak fülében, jóllehet már csak az idősebbek emlékeznek arra, hogy a hitleri birodalom összeomlását követően, az amerikai megszállás idején a bajorok élénken kacérkodtak a függetlenség eszméjével. Végül a szövetséges hatalmak nyomására adták föl az önállóság gondolatát, amelyre ma már csak a (területét tekintve legnagyobb) tartomány hivatalos neve, a közutak és autópályák mentén elhelyezett táblákon is virító Freistaat Bayern emlékeztet.

1980-ban persze még élénkebb volt az emléke a bajor szeparatizmusnak, miként jóval többen éltek abból a bajor nemzedékből is, amelynek számára a Dunától északra elterülő német vidék külföldnek, a Majnától északra fekvő területek pedig ellenséges külföldnek számítottak. Tetézte mindezt a CDU és a CSU közötti, nem éppen felhőtlen viszony, amely persze a „fejektől bűzlött”: Helmut Kohl és Strauss kapcsolata minden volt, csak nem harmonikus. A bajor pártvezér már 1976-ban, Kohl kancellárjelöltsége alatt nyíltan hangoztatta, hogy teljességgel alkalmatlannak tartja a CDU elnökét bármely vezető posztra.

Négy évvel később Strauss ismét borsot tört Kohl orra alá, amikor előzetes egyeztetés nélkül jelentette be, hogy ő akar lenni az uniópártok kancellárjelöltje az őszi választáson. A CDU elnöke ekkor Ernst Albrecht alsó-szászországi tartományi miniszterelnököt favorizálta, aki azonban a közös Bundestag-frakcióban megejtett szavazáson 135-102 arányban alulmaradt bajor vetélytársával szemben. Így lett kancellárjelölt Straussból – kancellár azonban nem: 44,5 százalékos szavazati aránya az uniópártok második leggyengébb eredménye volt 1949 óta.

Strauss polarizálta a német társadalmat, de még a konzervatív tábort is. Politikai neveltjéről és egykori „kofferhordozójáról”, Stoiberről ez csak megszorításokkal igaz. Egyrészt az uniópártokon belül elsöprő többség akarta őt kancellárjelöltként látni. Másrészt a pénteki döntés után tett nyilatkozataiban megfontoltan, már-már államférfiúi bölcsességet sugározva beszélt a kezdődő választási kampányról, elképzeléseiről, az uniópártok feladatairól. Taktikusan kerülte a – Bajorországban előszeretettel megpendített – bevándorlás, állampolgárság, belbiztonság témáját, jól tudva, hogy ezeket eltérően ítéli meg az unió konzervatív és liberális szárnya, illetve szavazói. Ehelyett a gazdasági recesszióra, az aggasztóan emelkedő munkanélküliségre helyezte a hangsúlyt. Szűkebb hazájában, a 6 százalékos mutatóval dicsekvő Bajorországban Stoiber már bizonyította hozzáértését. Ha a jelenlegi kormánynak a nyár elejéig nem sikerül fordulatot elindítania ezen a téren, akkor a CDU/CSU kezében ez az egy ütőkártya is elegendő lehet a szeptemberi választások megnyeréséhez.