Franciaország: A győzelem másik oldala

A francia történelemben nem ismeretlen népfront – mindenki az éppen aktuális első számú közellenség ellen – megmentette az ötödik köztársaság halálosan beteg politikai intézményrendszerét és látszat eredményével újabb esztendőkre odázta el a nélkülözhetetlen reformokat.

Jacques Chirac újraválasztott köztársasági elnök pozíciója az első pillanatban meggyőzőnek tűnő 82,5%-os eredmény ellenére meggyengült, hiszen az első fordulóban a szavazatok alig 19,4%-t kapta, s sokan világossá tették, a jelenlegi elnökben a kisebbik rosszat látják, s pusztán ezért adták rá voksukat.

Bár már sokan elemezték az francia elnökválasztásokat, de talán nem tanulságok nélkül való, néhány tényre felhívni a figyelmet. Annak ellenére, hogy a választók harmada szélsőséges – 19,6%-a jobboldali, míg 14,1%-a balos – jelöltre adta voksát, elmaradtak a zsákutcás francia fejlődésen merengő opuszok. Nem elemezték a világ éberei, hogy miért francia földön találták fel a modern értelembe vett terrort, miért ott született meg az európai fasizmus az action francaise képében, s elmaradt az ország XX. századi történetével való kritikus szembenézés is.

Az ötödik köztársaság legalacsonyabb részvétel mellett megtartott elnökválasztásán a polgárok megsemmisítő ítéletet mondtak a hivatalban lévő elnök és a szocialista kormányfő öt esztendős együtt kormányzásáról, melyet az ország gazdasági lecsúszása, a korrupt, a vállalkozásokat ellehetetlenítő bürokrácia, a mind nehézkesebbé váló központosított államszervezet s Európában is a legmagasabbak közé tartozó adó és járulék terhek jellemeznek. Számunkra, az EU kapujában várakozóknak is intő jel, miként csökken a szervezet elfogadottsága az egyik alapító tagállamban.

Az átlagemberek problémáira, a katasztrofális közbiztonságra, a gettósodó külvárosok helyzetére a politikai elit csak a jelszavak szintjén reagált, egyes elemzők már politikai autizmusról beszélnek. Sőt a kisemberek gondjainak még megemlegítését is lehetetlenné teszi az ott is szorgalmasan gyakorolt politikai korrektség. Nem véletlen, hogy egyes haladó személyiségek a bűnözéssel kapcsolatos sajtóbeszámolókban, a külföldiek magas arányának felvetésében látták a Nemzeti Front sikerének legfontosabb okát. Mindenesetre figyelemre méltó tény, hogy a munkások közül többen szavaztak a problémáikat legalább kimondó Le Penre, az első fordulóban mint Jospinre.

A szocialista párt az első fordulóban elért gyenge eredménnyel, a gyakorlatban saját csapdájába esett. Hiszen 1983-ban a szocialista elnök Mitterand utasítására oldották fel a Le Pent sujtó médiabojkottot. Abban a reményben, hogy a Nemzeti Front majd megosztja a jobboldali szavazókat és így a szocialista jelöltek könnyebben nyerhetnek. A terv nem volt eredménytelen hiszen pl. 1997-ben is 50 választókörzetben jutott a második fordulóba a polgári erők, a szocialisták, valamint a Nemzeti Front jelöltje. S mind az ötvenben a jobboldali szavazatok elaprózódása következtében a szocialisták nyertek, ami a polgári oldal kormányzati többségébe került. Ráadásul az ideológiájában egyre inkább kiüresedő szocialisták baloldaliságának szinte egyetlen jelképe maradt a szélsőjobboldali veszély elleni harc programot pótló jelszava. S a fasiszta veszély napirenden tartása alkalmasnak tűnt a Franciaországban hagyományosan elaprózódott baloldal egyben tartására és támogatásának legalább a második fordulóban történő biztosítására.

Kérdéses, hogy a júniusban sorra kerülő parlamenti választásokra milyen hatást gyakorolnak az elnökválasztás következményei. Egyrészt Jospin visszavonulásával a szocialisták legesélyesebb jelöltjüket veszítették el, s alig egy hónapuk van egy új politikus „felépítésére”. Másrészt a minden idők legjobb választási eredményét elérő Le Pen még nehezebb ellenfél lehet a francia polgári oldal számára. S abban szinte mindenki egyetért, hogy újabb ötesztendős bal- és jobboldali együttkormányzás (baloldali kormánnyal és jobboldali köztársasági elnökkel) az ország egyetlen problémáját sem oldaná meg, s csak Le Pen esélyeit növelné.