Hollandia, a mintaország

Jó néhány ország van a világon, amely szívesen elcserélné eredményeit a szerdán választások előtt álló Hollandia gondjaival. A hollandok viszont inkább csak ez utóbbiakhoz mérik saját helyzetüket - és nem olyan elégedettek, mint kívülről nézve lenniük kellene. Kívülről nézve Hollandia az utóbbi két évtizedben sok szempontból irigylésre és követésre méltó gazdasági, politikai, társadalmi modellnek tűnhetett.

Az EU egészénél gyorsabb, átlag 3 százalékos gazdasági növekedés, rohamosan csökkenő munkanélküliség, költségvetési többlet, olajozottan működő szociális párbeszéd, bőkezű (egyes vélemények szerint már-már pazarlóan bőkezű) jóléti rendszer, zavartalan társadalmi béke...

Tény, hogy a modell néhány más elemének a befogadásához erősen világias és liberális beállítottságra van szükség. A prostitúciónak, az eutanáziának, az azonos neműek házasságkötésének és a puha drogok fogyasztásának a törvényesítésével Hollandia a társadalompolitikai avantgard olyan irányzatát képviseli, amelyben egyelőre nincsenek követői.

Pedig a gyakorlati tapasztalatok itt is mellette szólnak. Az abortuszt például ugyancsak az elsők között legalizálta – még a 60-as években -, de egyúttal tudatos felvilágosító politikával törekedett a visszaszorítására, aminek eredményeként az ezer főre jutó abortuszok száma évek óta itt a legalacsonyabb a világon. A prostitúció sem virágzott fel attól, hogy a legalizálásáról hozott új törvényben szabályos munkajogi keretek közé helyezték. Még Amszterdam nevezetes vörös lámpás negyede is összébb húzódott kissé, és mostanában diszkrétebb, mint valaha. A puha drogok használatának törvényesítése nyomán csak kis mértékben nőtt, a fiatalok körében pedig évek óta csökken a marihuánafogyasztás.

Az utóbbi egy-két évben már árnyékok vetültek a derűs összképre, elsősorban gazdasági oldalról. Az 1997-2000 közötti időszak lendületes, átlag 4 százalékos növekedése után az ütem tavaly megtört, 1,5 százalék alá esett, és az előrejelzések szerint idén sem lesz sokkal magasabb. Ismét növekedésnek indult a munkanélküliség, romlott az államháztartás egyensúlya, és öt százalék körüli szintre szökött az infláció, amely jelenleg a legmagasabb az EU-ban.

Mindez jórészt a kedvezőtlenebbé vált világgazdasági környezettel hozható összefüggésbe, amely a fejlett világ egészét sújtotta, de Hollandiát rendkívül nyitott gazdasága miatt különösen. A visszaesésnek voltak belső okai is, de szakértők szerint ezek alapvetően ciklikus természetűek, vagyis részint múlékonyak, részint megfelelő gazdaságpolitikával kezelhetők. Komolyabb szerkezeti gondjai Hollandiának – talán a foglalkoztatást leszámítva – továbbra sincsenek.

Vannak viszont olyan problémái, amelyeket – noha a világ kevésbé szerencsés tájairól érkezett látogatók valószínűleg észre sem vennének -, a hollandok életminőségük romlásának jeleiként érzékelnek. Az autópályák és a közutak évről évre zsúfoltabbak, a tömegközlekedés a legtöbb esetben nem jelent elfogadható alternatívát. A gyermekgondozási létesítményekben nagy a helyhiány, és sokan csak emiatt szorulnak ki a munkaerőpiacról. Az egészségügyi ellátásban egyre hosszabbak a várakozási idők, miközben maga a rendszer világszerte a legkorszerűbbek közé tartozik, és nemzetközi összehasonlításban is jól finanszírozott. Az oktatási intézményeken a színvonal csökkenését kérik számon, és Hollandiában is megkerülhetetlen probléma a romlónak érzékelt közbiztonság.

A társadalmi gondok sorában teljesen különálló kategória a bevándorlás és a menekültügy, elsősorban a méretek, az arányok és a tendenciák miatt. A 16 milliós Hollandiában, a világ egyik legnagyobb népsűrűségű országában ma már az összlakosságnak mintegy 10 – a nagyobb városokban 30-40 – százalékát teszik ki a bevándoroltak. Egyes előrejelzések szerint 15-20 éven belül a négy legnagyobb város lakosságának a felét etnikai kisebbségek fogják alkotni; a börtönök népességének több mint a felét már most is ők adják.

Ilyen arányok mellett úgy tűnhet, voltaképpen csak idő kérdése, mikor jut el befogadókészségének határára akár a legnyitottabb társadalom is. A képlet azonban legalább két ok miatt bonyolultabb. Egyrészt az EU-tagállamok többségéhez hasonlóan Hollandiát is időzített bombaként fenyegeti a lakosság gyors elöregedése, ami elvileg gazdasági szükségszerűséggé teszi a – szabályozott és törvényes – bevándorlást. Másrészt a hollandok is kínosan ügyelnek a „politikai illendőség” tiszteletben tartására, ami viszont nagyon megnehezítheti a bevándorlással és a kisebbségekkel kapcsolatos problémák gyakorlatias kezelését. Ezen a területen valahogy nem tudott kibontakozni a legendás holland pragmatizmus.

Legalábbis ez volt a helyzet a legutóbbi időkig, a nyíltan bevándorlásellenes platformra helyezkedő Pim Fortuyn és mozgalma színre lépéséig. A múlt héten meggyilkolt populista népvezér nem is elsősorban azért keltett megütközést a politikai elitben, mert kihívóan megtört néhány tabut (nem csak a bevándorlás ügyében). Inkább azért, mert a főáramhoz tartozó politikusok azon kapták magukat, hogy nem nagyon találnak meggyőző válaszokat az érveire. A választási kampány során rendezett tévévitákban az egyébként sem simulékony természetű volt szociológiaprofesszor rendre lemosta az asztalról ellenfeleit, akiket ez némiképp váratlanul ért.

Fortuyn a felszín alatti, hallgatólagos tartományokban bontotta meg a politikai közmegegyezést – pontosabban azt, amit az elit eddig annak vélt. Gyorsan kiderült ugyanis, hogy az általa képviselt felfogásnak körülbelül akkora – ha nem nagyobb – támogatottsága van, mint a hagyományos pártoknak.

Ha váratlan feltűnésével és tragikus halálával semmi mást nem ért is el, annyit biztosan, hogy ez a körülmény a politikai viszonyok látható részévé vált Hollandiában. Hogy mekkora súllyal, milyen minőségben és mennyi időre, az a szerdai választások egyik legfontosabb tétje.