Németország választott, de nem döntött

A 2002. szeptember 22-én megtartott Szövetségi Gyűlési választásokat, mintha a krimiírók famntáziájával koreografálták volna meg. Több mint három órával a választófülkék bezárása után sem lehetett megjósolni, hogy helyén maradhat-e az eddig Berlinben kormányzó vörös-zöld koalíció, vagy változás áll be a kancellári hivatal élén.

Az azonban biztosra vehető, hogy a voksolás két párt – a CDU/CSU és a zöldek – egyértelmű sikerét és három – az SPD, az FDP és a PDS – kudarcát jelentette.

A kereszténydemokratáknak sikerült támogatottságuk közel négy százalékos növelésével ismét a legerősebb frakciót állítani a Bundestagban, s 39%-os eredményükkel megközelítették a frankfurti pártkongresszuson megjelölt 40%-os országos átlagot.

Az Uniópártok eredménye annál is figyelemre méltóbb, mivel az elbai árvízi katasztrófa, valamint az iraki konfliktus kapcsán ügyesen gerjesztett háborús pszichózis lehetővé tette, hogy a baloldal – főként keleten – az utolsó tartalékait is mozgósítsa.

A CDU/CSU jó szereplésének legfontosabb oka, hogy a választók 84%-a által az ország elsődleges problémájának tartott munkanélküliség és gazdasági válság megoldását a legtöbben – a megkérdezettek 46%-a – a kereszténydemokratáktól várják, míg legfontosabb konkurensükben az SPD-ben mindössze 37%.

A szélsőjobboldali pártok Németországban is csak arra voltak jók, hogy megosszák a konzervatív erőket, hiszen a Republikánusok 0,7%-t, az NPD 0,5%-t, a hamburgi belügyi szenátor Ronald Schill Pártja országosan 0,8%-t értek el, közelébe sem jutva a mandátumokat jelentő öt százalékhoz.

A két tragédiából kovácsoltak a tőkét a zöldek, akik a szinte kizárólag a külpoltikábán teljesen színtelen Joschka Fischer imázsára alapoztak. Az előzetes várakozásokkal ellentétben eredményüket – a zöldek támogatottsága 1998 tavasza óta közel két tucat tartományi és önkormányzati választáson csökkent – közel 1,9%-kal, 8,6%-ra javították 1998-ban elért eredményükön. Figyelemre méltó, hogy az egykori 68-as generáció pártja az 50 éves és az ennél idősebb korcsoportban ért el jelentős szimpátia növekedést.

A választások legnagyobb vesztese a PDS, amelyik 4%-t kapott, így elvétette az öt százalékos határt, s a berlini lakótelepek is csak két közvetelen mandátumot értek. Ezzel az adófizetők megtarkarították maguknak az NDK nosztalgiára alapozó párt frakciójának fenntartási költségét.

Bár 1%-kal javítani tudott 1998-as eredményén a szabad demokrata párt, a liberális így is messze elmaradtak a megcélzott 18%-tól. A 7,5%-os viszonylag gyenge szereplés egyik oka a Jürgen Möllemann kampánymódszerei körül kirobbant vita.

Ennek legújabb fejleménye, hogy a pártelnökség vasárnap este egyhangúlag felszólította, mondjon az FDP szövetségi alelnöki posztjáról. ( Ha Möllemann nem távozna önként, akkor csak egy rendkívüli pártkongresszus mondathatná le.) Az FDP alelnöke egy nap gondolkodási időt kért. A liberálisok gyenge szereplésének másik oka, hogy elletétben az eddig választásokkal most nem jelentették ki egyértelműen, melyik nagy párttal kívánnak koalíciót alakítani.

S így az elbizonytalanodott CDU/CSU szavazók a második – pártlistás – voksukat nem adták kölcsön az FDP-nek, míg az SPD választók második szavazatáért úgy tűnik eredményesen kampányoltak a zöldek.

A kemény, személyeskedő, s a baloldalban meglévő Amerikaellenes érzésekkel is játszó kampány megmentette az SPD-t a megérdemelt súlyos vereségtől. Az ország gazdasági helyzetéhez, a kataszrofális munkanélküliségi adatokhoz képest a 3%-os szavazat veszteség minimálisnak, a 38%-os eredmény hízelgőnek mondható.

A Bundestag mellett a mai napon az észak-keleti Mecklenburg-Előpomerániában a tartományi parlament összetételére is szavaztak. A Schwerinben kormányzó vörös-vörös koalíció a helyén maradhat, miután az SPD 38%-os eredményéhez a PDS 17%-t szerzett. (Akinek ez a koaílicós felállás nem tetszett az a lábával szavazott, 1998 óta százezres nagyságrendű volt az elvándorlás a tartományból.)

A CDU 33%-os, valamint az FDP 5%-os eredménye kevésnek bizonyult a polgári erők hatalomátvételéhez.