Miről szavaznak az írek?

Október 19-e kivételes jelentőségű nap az EU és a kapujában várakozó tagjelöltek számára. A bővítés jó előre kiszámított, aprólékosan megtervezett, minden lehetséges szempont szerint kiegyensúlyozott folyamatában először kerülhetnek olyan helyzetbe, amelyre – legalábbis e pillanatban és hivatalosan – egyszerűen nincs válaszuk.

Ezzel a vadonatúj élménnyel a nizzai szerződésről tartandó második írországi népszavazás gazdagíthatja a két országcsoport közös tapasztalatait, ha az elsőhöz hasonlóan elutasító eredményt hoz.

Az e forgatókönyv bekövetkezése és következményeinek kezelése körüli bizonytalanság uniós viszonyok között önmagában is példátlan. Még feltűnőbb az előjelek fényében, amelyek legalábbis vegyesek.

A tavaly júniusi első referendum előtt készült felmérések szerint a szerződést a megkérdezettek 45 százaléka támogatta, 28 százaléka ellenezte, 27 százalék pedig bizonytalan volt. Végül – egyharmados részvételi arány mellett – a szavazók 54 százaléka mondott nemet. Két-három hete 37 százalékos volt a támogatottság, 25 az elutasítás és 32 a bizonytalanok aránya. Az ír fogadóirodák akkor 4:6-ra adták az „igen” és 11:10-re a „nem” győzelmének az esélyeit.

Azóta a helyzet javult valamelyest, de a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok is a tavalyi népszavazás előttihez nagyon hasonló állapotokat tükröznek.

Ilyen körülmények között első pillantásra az tűnne ésszerűnek, ha a brüsszeli hivatalokban hónapok óta tisztségviselők és szakértők hada dolgozna – de legalábbis törné a fejét – szükségterveken és vészmegoldásokon. Ennek azonban nyoma sincs. Ellenkezőleg: uniós illetékesek – élükön Günter Verheugen bővítési biztossal – lankadatlanul bizonygatják, hogy nincs semmiféle „B-terv”, ők maguk sem tudják, mit lehetne vagy kellene tenni egy újabb elutasítás esetén.

Valójában ez az egyetlen ésszerű magatartás, mert az írországi közhangulat ismeretében több mint valószínű, hogy bármilyen más válasz az ellentábort erősítené, alternatívák emlegetéséről már nem is szólva („Ja, ha úgyis mindegy…”).

A legtöbb, amit egy ilyen helyzetben mondani lehet – ezt viszont mondják is –, hogy a szerződés leszavazása „nagyon-nagyon súlyos problémát jelentene” (Verheugen), és „példa nélküli válságot idézne elő” (Anders Fogh Rasmussen dán kormányfő). De egyáltalán nem kizárt, hogy az ír szavazók már ezt is megengedhetetlen nyomásgyakorlásként értelmezik. Klasszikus csapdahelyzet.

Mind a referendum előtti tanácstalanság, mind a majdani eredmény értelmezésében sokat segíthet annak a kérdésnek a felvetése, hogy voltaképpen miről is szavaznak az írek. Sokféle válasz lehetséges. Patetikus („Európa jövőjéről”), tárgyszerű (a nizzai szerződésről), még tárgyszerűbb (emellett sok minden másról is, nem utolsósorban saját kormányuk tevékenységéről), gyanakvó (ők sem tudják), cinikus (és nem is érdekli őket).

Európa jövőjéről szavaznak, amennyiben a szerződés csak akkor léphet hatályba, ha – a 15 EU-tagállam közül utolsóként – Írország is ratifikálja. A bővítési folyamat pedig csak akkor haladhat tovább a jelenleg érvényes menetrend szerint, ha a szerződés hatályba lép. Ha nem, akkor a legjobb esetben is több hónapot, a legrosszabb esetben pedig akár éveket késhet a folyamat, ennek minden kiszámíthatatlan következményével.

Az írek azonban nem kötelezhetők arra, hogy ezt a perspektívát a tagjelöltek (vagy „Európa”) nézőpontjából értékeljék. Őket a nizzai szerződésről való véleménynyilvánításra kérték fel. És szuverén joguk, hogy a szerződésben például egy „militarista európai szuperállam” kiépítésének álnok programjára ismerjenek rá. Ehhez értékes segítséget kaphatnak a szélsőbaloldal, a zöldek, a romantikus nacionalisták és az abortuszellenesek csoportjainak tarka koalíciójából álló ellentábortól.

Azt a jogot sem vitathatja el tőlük senki, hogy Nizza ürügyén alaposan megleckéztessék kormányukat. Ha semmi másért nem is, azért okvetlenül, hogy az egyszer már kinyilvánított véleményükön átlépve másodszor is megszavaztatja őket ugyanarról a szerződésről. A helyszínen járt megfigyelők egyöntetűen arról számolnak be, hogy az írek ezért nagyon dühösek. De Bertie Ahern kabinetjére egyébként is zord idők járnak. A gazdaság nem is olyan régen még lendületes növekedése fékeződik, és a népszavazás szempontjából a lehető legszerencsétlenebb időpontokban kerültek napvilágra a kormányra rossz fényt vető információk. A szerződés melletti kampány irányítója egy korrupciós üggyel kapcsolatban lemondásra kényszerült, a miniszterelnök és a kormányzó Fianna Fáil párt népszerűsége mélyponton van.

A referendum tárgya mindezzel együtt is „csak” a nizzai szerződés, de az adott esetben ez sem feltétlenül jó hír. Az uniós alapszerződések nem hétköznapi halandók fogyasztására készültek, tanulmányozásuk jogvégzett embereket is kemény próbatétel elé állíthat. Ehhez képest nem is rossz arány, hogy Írországban a legutóbbi felmérések szerint a megkérdezettek 16 százaléka nyilatkozott úgy, hogy „elég jól érti”, miről szól a szerződés. Ami viszont azt jelenti, hogy ha a referendumon a tavalyihoz hasonló, vagyis 30-35 százalék körüli lesz a részvétel, és ha ebben ez a 16 százalék is arányosan képviselteti magát, akkor az ír polgároknak körülbelül az 5 százaléka fogja tudni, miről szavaz.

A szerződés bírálói – Írországon kívül is vannak elegen – erre rosszmájúan azt mondhatnák, hogy még szerencse. A 2000. decemberi nizzai csúcson keservesen kialkudott megállapodásnak születése pillanatától lesújtóan rossz sajtója volt, és aligha téved nagyot, aki úgy gondolja, titokban 14 tagország vezetői örültek annak, hogy náluk nem kell népszavazást tartani róla. Feltétlen híve nagyon kevés van. Megalkotói is elismerik, hogy „nem tökéletes”, de azzal érvelnek, hogy az adott pillanatban ez volt a tagországok közötti konszenzusnak az a még éppen elégséges minimuma, amit el lehetett érni. Ennyit viszont mindenképpen el kellett érni ahhoz, hogy ne törjön meg a bővítési folyamat.

A vita lezáratlan, és az adott keretek között feltehetően lezárhatatlan, de ez most már nem is lényeges. A szerződés sorsát egyszer s mindenkorra az fogja eldönteni, miről szavaznak az írek október 19-én.