Leszámolás a német szabad demoratáknál

Az európai liberális pártok egyik irányzatát a főként az I. világháború előtt alakult, erős nemzeti, szabadelvű mozgalmak alkotják. (Ez az irányzat teljességgel hiányzik a magyarországi SZDSZ-ből. ) A második az emberjogi liberalizmus, amely azonban a jogállamiság teljes kiépítésével egyre inkább témahiányban szenved, hiszen nehéz széles tömegeket olyan „fennkölt” célok mögé állítani, mint pl. az állatok védelmének beemelése az alkotmányba.

E két irányzatot a piac elvének abszolutizálása, valamint az állami szerepvállalás csökkentésének igénye kapcsolja egybe. Nem véletlen, hogy ezek a politikai csoportosulások – miként néhány éve a német Szabad Demokraták /FDP/ magukat a „jobban keresők” pártjának nevezték – nem igazán tudnak az 5-6%-os támogatottságnál nagyobbat elérni.

A német politikai élet sajátossága, hogy a zöldekkel a baloldali liberális pozíció – homoszexuálisok házassága, multikulturális társadalom, stb. – már „elkelt”. S miután a zöldeket alapvető témáikban – a külpolitikában, a békeharcban, valamint a környezetvédelemben – a kancellár rövid pórázon tartja, legitimációs válságukban a gazdasági liberalizmust is megkísérlik kisajátítani.

Mindezen tényezőkhöz kapcsolódik az a szeptember 11-vel nyilvánvalóvá vált tény, melyet évtizedekig Németországban is tabuként kezeltek, hogy egész Nyugat-Európában kialakult a bevándorlók párhuzamos társadalma. Németország 82 millió lakosából, ma közel 10 millió külföldi, közülük mintegy 3,5 millió muzulmán.

Akik egyre kevésbé érzik magukat a még többségi társadalom pártjai által képviselve, s egyre kevésbé hajlandók a többség által felállított tabuk szerint élni. Ezért a németországi politikai élet egyik meghatározó kérdésévé válik, hogy a növekvő számú, s a vörös-zöld koalíció állampolgársági reformja következtében mind fontosabbá váló bevándorlók merre mozdítják el a Szövetségi Köztársaságot. ( 2040 körül a 60-65 milliósra becsült Németország lakosságának mintegy 40-45%-a már nem német lesz. )

Megemlítendő, hogy Schröder kormány hatalmon maradása és a CDU igen gyenge szereplése a nagyvárosokban már ennek a tendenciának a következménye. Hiszen az elmúlt négy esztendőben állampolgárságot kapott nem német bevándorlók közel 65%-a az SPD-re, további 20%-a zöldekre voksolt.

Ezt a csak Észak-Rajna-Vesztfáliában 900.000-esre becsült választói potenciált kívánta megszólítani Jürgen W. Möllemann, az FDP tartományi elnöke az idén májusban, amikor a szíriai születésű Jamal Karslit pártja düsseldorfi frakciójába felvette. Az FDP kongresszusa a 2002-es szövetségi választásokra a 18%-os támogatottság elérését túzte ki célul, ami csak új választói rétegek elérése esetén tűnt megvalósíthatónak.

Az addig a zöldeket erősítő képviselő paleszinszimpátiájáról, valamint rendkívül éles Izrael-kritikájáról vált ismertté. Karsli a Junge Freihet című lap 2002. május 3-i számában a palesztinokkal szembeni náci módszerek alkalmazását vetette a Saron-kormány szemére. Úgy vélte, a németországi politikai elit gyávaságból kapitulált az igen befolyásos „cionista lobbi” előtt, s kettős mércét használ az emberi jogok számonkérésekor.

A Karsli személye körüli vitát végleg elmérgesítette Möllemann azon kijelentése, miszerint az ismert televíziós személyiség Michel Friedman, a Zsidók Központi Tanácsának alelnöke kívánja meghatározni Németországban ki, milyen témáról, mit nyilatkozhat, valamint az a megállapítása, hogy Friedman és Saron politikája nagy mértékben felelős a Szövetségi Köztársaságban az antiszemtizmusért.

A tabu döntögetést politikai programjává tevő Möllemannt az országos felhördülés és a pártvezetés nyomása visszavonulásra, nyilvános bocsánat kérésre kényszerítette a nyár elején. Ugyanakkor tapasztalhatta, hogy az amúgy rendkívül népszerűtlen Friedman elleni fellépésével egyes választói rétegekben komoly elismerést arathat.

Miután augusztus végére az Elba árvíze, valamint a kormánypártok eredményes Amerika-ellenes kampánya következtében a FDP támogatottsága 12-13%-ról 6-7%-ra csökkent. Möllemann ismét a már májusban bevált recepthez nyúlt és s egy héttel a voksolás előtt Saront és Friedmant kritizáló brosúrát készíttetett, s küldött el a tartomány összes háztartásába.

Abban bízott, hogy a siker, majd őt igazolja. S ebben nem is tévedett, hiszen az FDP 7,4%-os országos eredményéhez nagyban hozzájárult az északrajna-vesztfáliai 10% körüli támogatottság. Most azonban az FDP országos vezetése nem ismert kegyelmet és még a szeptember 22-i választások napján, jó szabad demokrata szokás szerint megkezdte Möllemann politikai kivégzését, s felszólították az országos alelnöki tisztségről való lemondásra.

A Möllemann elleni FDP akció elindításának az újabb provokatív brosúra miatti országos felháborodáson túl egyéb okai is voltak. Egyrészt a 18%-os tervezett eredmény elvétését kizárólag az ő nyakába lehetett varrni, másrészt az elnök Guido Westerwelle egyszer s mindekorra meg kívánt szabadulni legveszélyesebb pártbeli riválisától.

A kirobbant sárdobálásban nyilvánvalóvá vált, hogy az FDP északrajna-vesztfáliai tartományi szervezete 1999 óta megsértette a pártok működésére és finanszírozására vonatkozó jogszabályokat. Ugyanakkor az is napvilágra került, hogy Westerwelle irodáját már jóval a vitatott brosúra elkészítése előtt értesítették az előkészületekről. A pártelnök kevéssé hihető magyarázata szerint az irodájában elkeveredett a bejelentést tartalmazó fax.

A pártelnökség hétfői határozata értelmében Möllemannak egy hét áll rendelkezésére, hogy önként elhagyja a pártot, ellenkező esetben megindítják ellene a kizárási eljárást. E határozattal úgy tűnik egy időre lezárult az FDP-n belüli, a párt irányvonaláért folytatott küzdelem.

Arra a kérdésre azonban nem született válasz, hogy szükség van-e a még a szabad demokratákra, s ha igen miként idomuljon a megváltozott környezetéhez az FDP?