Törökország: Európa erős embere?

Brüsszel hagyta magát Athéntól zsarolni, amikor a keleti bővítés támogatását Ciprus felvételéhez kötötték. Ám aligha várható el a szolidaritás nagyobb foka, ha Ankara kopog majd az Unió kapuján. Ez pedig azt jelentené, hogy az EU szabadkereskedelmi szervezetté üresedne ki.

Mára már világosan látható, hogy a december 12-13-án sorra kerülő koppenhágai EU csúcstalálkozót Törökország Uniós tagságának kérdése fogja meghatározni. Ankara a terror elleni háború megkezdése óta az Egyesült Államok legfontosabb szövetségesévé vált, Törökország jelentősége csak Izraelével mérhető, s fontosságban messze megelőzi Nagy-Britanniát. Törökországot elsődlegesen rendkívül fontos geostratégiai fekvése teszi vonzóvá az amerikai stratégák számára, hiszen kiváló kiindulási bázist jelent Washington közép-ázsiai térfoglalási játszmáiban. De közvetlenül határos azzal az Irakkal is, amely elleni háború egyes elemzők szerint már eldöntött kérdés.

A Bagdad elleni felvonuláshoz elengedhetetlenek a törökországi katonai támaszpontok, melyeket Ankara feltétel nélkül bocsát Washington rendelkezésére. Megjegyzendő, hogy a török politikai és katonai vezetés fenntartásokkal kezeli egy Irak elleni támadás gondolatát, ami az amúgy is gyenge gazdaságot végleg a padlóra küldheti. Ennél is komolyabb az az ankarai félelem, mely tart az Észak-Irakban a már most is gyakorlatilag független, s a támadás nyomán teljesen önállóvá váló kurd államtól.

Az Unió bővítése során Brüsszel hagyta magát Athéntól zsarolni, ahol a keleti bővítés támogatását Ciprus felvételéhez kötötték. Így a szigetországra „furcsa” módon nem vonatkoztak az ún. koppenhágai kritériumok, a többi tagjelölttől keményen behajtott stabil határok megkövetelése. Ciprussal azonban a hátsó ajtón Ankara is belépett a szervezetbe, hiszen a sziget északi felén kikiáltott ak a görög zsarolásnak, mely Ciprus felvételéhez kötötte a keleti irányú kiterjesztést. Ciprus felvételével közvetve azonban Ankara is besurrant az Unió előszobájába, hiszen a sziget északi felén kikiálltott török köztársaságot eddig csak ők ismerték el. S közismert a török ciprióták mindent Ankara hozzájárulásával tesznek.

Most az ENSZ rendezési javaslatához, a svájci modell alapján történő újraegyesítéséhez az Unió az úgynevezett randevú záradékkal kívánja meghálálni, azaz Koppenhágában kitűznek egy időpontot, amikor megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. A brandenburgi Storkowban szerdán megtartott, a csúcsot előkészítő informális Schröder-Chirac megbeszéléseken a felek állítólag abban egyeztek meg, hogy amennyiben Ankara a 2004-es felülvizsgálat során teljesíti a demokratikus minimumot, az Unió 2005. július 1-én megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy évtizeden belül Ankara EU tag lehet. (Azért érdemes lenne végiggondolni e megállapodás fényében az Unió és a demokratikus döntési folyamatok kapcsolatát.) Az Ankarában kormányzó AKP vezetője, Tayyip Erdogan első reakciójában elfogadhatatlan nevezte a német- francia javaslatot, úgy vélte az Uniónak már 2003-ban meg kell kezdeni a felvételi tárgyalásokat

Herbert Bösch /SPÖ/ osztrák európa parlamenti képviselő, a költségvetési bizottsági elnök szerint más ajádékokkal is szerepet játszottak a török jóindulat megvételében. Brüsszel a sziget északi, török felének támogatására 2004-ben 67 millió eurót, 2006-ban már 100 milliót kíván költeni. Ez, amennyiben figyelembe vesszük Észak-Ciprus mintegy 940 millió eurós GDP-jét, a fenti összeg EU szabály megszegése, miszerint a regionális támogatás nem lehet nagyobb az adott térség gazdasági teljesítményének négy százalékánál. Ezt az alapelvet például Magyarországgal szemben keményen alkalmazza Brüsszel. Az EU Ankarával szemben sem szőrös szívű, a török jóindulat elnyerése érdekében a duplájára, közel 900 millió euróra kívánja emelni az ország uniós felkészülésének támogatását.

Ankara EU felvétele az ország belpolitikai stabilitázálását jelentené, ráadásul az európai államok kontójára. Tehát a washingtoni cél minimális saját költség ráfordítással lenne elérhető, így nem meglepő, hogy az Egyesült Államok hatalmas nyomást gyakorol – Londonnal közösen – az Unióra Ankara felvétele érdekében. Nem lehet pontosan tudni, hogy a washingtoni szándékban milyen szerepet játszik, hogy Ankara felvételével jelentősen meggyengülne az Unió, mely így az önálló kül- és biztonságpolitikára szinte teljesen képtelen lenne. Az Unió gazdasági megterhelését jól szemlélteti, hogy Ankara egy főre jutó GDP-je alig éri el az EU átlagának 22%, ami a magyar arány alig több mint harmada.

Másrészt London és részben Varsó mellett az Egyesült Államok újabb hű szövetségesét tudja trójai falóként elhelyezni az Unióban. A berlini vörös-zöld kormány Ankara tagságát támogató megfontolásai között szerepet játszik a washingtoni elismerés keresésén túl, az a tény, hogy az őszi szövetségi választásokat is csak a németországi 350 000 választójoggal rendelkező török segítségével nyerték meg. Szeptember 22-én az SPD előnye a CDU-val szemben kevesebb, mint 7 000 voks volt. Akik közül 60% az SPD-re, további 16% a zöldekre voksolt, s ennek a közösségnek a száma évente mintegy 80 000-rel növekszik.

Nem felesleges végiggondolni, hogy milyen következményekkel jár Ankara EU-tagsága. Hiszen, ha az országot ilyen gazdasági eredményekkel felveszik, akkor már nem lehet akadálya Albánia, vagy Makedónia felvételének. A működő török demokrácia ismeretében nehéz lesz Ukrajna és Fehéroroszország tagságával szemben érvelni. Párhuzamosan a szegény államok felvételével, folyamatosan csökken a szolidaritás a netto befizetők között és az Uniós támogatások haszonélvezői között. Az EU-n belüli szolidaritás valós mértékéről már a mostani bővítési tárgyalások is jó példát szolgáltattak. Ha a most belépőkért nem voltak hajalndóak a régi tagok áldozatot hozni, akkor aligha várható el a szolidaritás nagyobb foka, ha Ankara kopog majd az Unió kapuján.

Ez pedig gyakorlatilag azt jelentené, hogy az EU pusztán szabadkereskedelmi szervezetté üresedne ki, gyakorlatilag elveszítené azon értékek legjelentősebb részét, amiért olyan sok állam kívánt taggá válni. Ezzel a Schäuble-Lammers papírban már nyolc éve megfogalmazott több sebességes Európa válna valóra, ami éppen a kis tagállamoknak áll a legkevésbbé az érdekében. Hiszen ez különféle kérdésekre létrejövő ad hoc koalíciók informális uralmát erősítené és szentesítené a szervezetben.

Igaza van a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak abban, Ankarát fel lehet venni az EU-ba, de azzal az Unió halálos ítéletét írná alá, s akkor felesleges alkotmányozó konventre költeni, időt, pénzt, energiát. Miként lehetne például az Európához sok szállal kötődő földközi-tengeri arab országok tagsága ellen hatásosan érvelni? Marokkó már próbálkozott Melillára és Ceutára hivatkozva tagfelvételi kérelemmel élni. Hiszen, ha magunkévá tesszük azt az érvet, hogy az EU nem „keresztény-klub” akkor az egész európai egységesülési folyamat gyökereit ássuk alá.