Hol húzódnak az unió határai?

A brandenburgi Storkow-ban december 4-én megtartott, a koppenhágai csúcsot előkészítő informális Schröder–Chirac-megbeszélések óta heves vita folyik az EU-tagállamok sajtójában arról, hogy hol húzódnak az unió külső határai. Storkowban a német kormány- és a francia államfő megegyezett arról, hogy az unió 2004-ben felülvizsgálja, hogy Ankara mennyiben teljesíti az EU demokratikus minimumát, s a feltételek teljesítése esetén Brüsszel 2005. július 1-jén megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat.

A fenti informális találkozó egyúttal érdekes fényt vet az Unióban zajló döntési folyamatokra, hiszen a francia-német tengelynek sikerült a kisállamok – például Ausztria – ellenállását leküzdve kiharcolnia a storkowi menetrendet.

A politikai Európa határairól szóló vita szorosan kapcsolódik az EU leendő alapelveit megfogalmazni hivatott konvent munkájához. Az elsődleges kérdés az, hogy mekkora szerepet kaphatnak a jövendő uniós bővítésekben a közös gyökereket jelentő nyugati kereszténység talaján kifejlődött civilizációs feltételek. Vagy mint e megközelítés ellenzői némi malíciával kérdezni szokták, mennyire tekinthető az unió a jövőben „keresztény klubnak”?

A hidegháború évtizedeiben nem lehetett kérdéses az Európai Közösség keleti határa, azt szigorúan meghatározta a vasfüggöny. A Szovjetunió szétesés után a nyugati kereszténység elterjedése – a balti államok, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia – tűnt a bővítés ésszerű határának. (Horvátország esetében hosszú ideig problémát jelentet, hogy Brüsszel szempontjából rendezetlen volt Szarajevó és Zágráb viszonya. S úgy tűnt Zágráb nem mondott le végleg annak lehetőségéről, hogy felossza Belgráddal Bosznia-Hercegovinát.)

Oroszország felvétele még a leginkább bővítés pártiak körében sem merült fel, részben az ország méretei és problémái, részben annak a tapasztalatnak az okán, hogy Moszkva minden szervezetben, ahol tag, ott dominanciára törekszik. Az Oroszországot Európa többi részétől elválasztó pufferzónaként létrejött Fehéroroszország és Ukrajna EU-tagsággal történő stabilizálása csak akkor kerülne napirendre, ha radikálisan megromlanának a Nyugat és Moszkva kapcsolatai.

A tizenötök számára meghatározó felismerést jelentett, hogy az uniós tagság ígérte az egyik leghatékonyabb és egyben legolcsóbb módja annak, hogy Brüsszel kordában tartsa a balkáni államokat. Így kapott ígéretet Koppenhágában Bulgária és Románia a 2007-es felvételre, s ezért került be a délkelet-európai stabilitási paktumba az uniós tagság perspektívája. (Villepin francia külügyminiszter 2002 decemberében 2013-t nevezte lehetséges felvételi időpontnak.)

Radikálisan új minőséget jelentett a vitában az EU határairól szóló vitában Törökország tagságának kérdése. Ankara ugyan már a ’60-as években benyújtotta felvételi kérelmét, a mai EU-nál sokkal lazább együttműködést jelentő Európai Közösségbe. Törökország tagsága azonban csak akkor merült fel komolyan, amikor az EU tagok az 1999-es helsinki csúcson felvetették az önálló európai védelmi identitás megteremtését és a 60 ezer fős európai hadtest létrehozását. Ezen alakulat létrehozásához, mely az elképzelések szerint felhasználhatja a NATO infrastruktúrát is, szükséges volt Törökország beleegyezése is. Ekkor Ankara hozzájárulásának feltételeként hivatalos EU tagjelöltségének elismerését szabta, amit az unió meg is adott.

Természetesen más szempontok is felértékelték Törökországot. Az Egyesült Államok számára – a nemzeti jövedelmének közel 6 százalékát hadseregre fordító – Törökország stratégia jelentősége csak Izraelével mérhető. Most az Irak elleni akció előestéjén, ahol nélkülözhetetlenek a törökországi támaszpontok érthető, hogy Washingtonban különleges fontosságot tulajdonítanak Ankara stabilitásának. S a török EU tagsággal a belpolitikai stabilizálását az európai államok kontójára, tehát minimális saját költséggel érhetné el. Nem lehet pontosan tudni, hogy a washingtoni döntésben milyen szerepet játszik, de feltételezhetően nem ellentétes az amerikai döntéshozók szándékaival, hogy a bővítéssel jelentősen meggyengül az unió, mely így az önálló kül- és biztonságpolitikára szinte teljesen képtelen lesz.

Érdemes emlékeznünk arra, hogy Ankara egy főre jutó GDP-je alig éri el az EU átlagának 22 százalékát – ez a magyar arány alig több mint harmada.

Másrészt London és részben Varsó mellett az Egyesült Államok újabb hű szövetségesét tudja trójai falóként elhelyezni az unióban. A török EU tagság támogatói szem előtt tartják a mintegy 13 milliós nyugat-európai iszlám közösségét is, akiket az ankarai modell felmutatásával kívánnak a szekularizálni.

Mint Bassam Tibi Németországban élő politológus fogalmazott, ez a lépés kísérlet a militáns iszlámmal szemben, az „európai iszlám megteremtésére.” A berlini vörös-zöld kormány Ankara tagságát támogató megfontolásai között szerepet játszik az a felismerés, hogy már az őszi szövetségi választásokat is csak a németországi, 350 ezer választójoggal rendelkező török segítségével nyerték meg. Akik közül 60 százalék az SPD-re, további 16 százalék a zöldekre voksolt, s ennek a közösségnek a száma évente mintegy 80 ezerrel növekszik. Szeptember 22-én az SPD előnye a CDU-val szemben kevesebb, mint hétezer voks volt.

Nem felesleges végiggondolni, hogy milyen következményekkel jár Ankara tagsága az Unióra. Párhuzamosan további szegény államok felvételével, folyamatosan csökken a szolidaritás az újak és a nettó befizetők között. Ha a tizenötök a mostani belépőkért sem voltak hajlandóak áldozatokat hozni, akkor aligha várható el a szolidaritás nagyobb foka, ha Ankara kopog majd az unió kapuján. Ez pedig gyakorlatilag azt jelentené, hogy az EU pusztán szabadkereskedelmi szervezetté üresedne ki, s gyakorlatilag elveszítené azon értékek legjelentősebb részét, amiért olyan sok állam kívánt taggá válni. Ez a Schäuble-Lammers papírban már nyolc éve megfogalmazott több sebességes Európa megalakulásával lenne egyenlő, ami éppen a kis tagállamoknak állhat a legkevésbé az érdekében. Hiszen ez különféle kérdésekre létrejövő ad hoc koalíciók informális uralmát erősítené és szentesítené a szervezetben.

Törökország felvételével, más muzulmán országokat nem lehet kizárni a szervezetből, Az Európához szintén sok szállal kötődő földközi-tengeri arab országok tagsága ellen sem lehet hatásosan érvelni, Marokkó már próbálkozott Melillára és Ceutára hivatkozva tagfelvételi kérelemmel élni. Vagy itt vannak a kaukázusi államok: Grúzia és Örményország.

Hiszen ha Törökország tag lehet, akkor ezek is. S végül érdemes végiggondolni, hogy milyen Európai Unió lesz az, amelynek 2025 körül már Törökország lesz a legnépesebb országa.