Mi lesz Irakkal?

Amint az várható volt, az ENSZ Biztonsági Tanácsának február 14-i ülésén, ahol Hans Blixnek az iraki fegyverzetellenőreinek vezetőjének és Mohamed el-Baradei-nek, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség főigazgatójának beszámolóját hallgatták meg nem közeledtek egymáshoz az álláspontok.

Továbbra is fennmaradt a katonai beavatkozás párti angolszász hatalmak és szövetségeseik, a még ingadozó Kína és Oroszország, valamint a támadást minden áron elkerülni kívánó Franciaország és Németország közötti vélemény különbségek.
Washington és London számára egyértelmű, hogy Szaddam Husszeinnek mennie kell.

Talán nem túlzás őt a szeptember 11-i támadás legnagyobb vesztesének tekinteni, hiszen, ha még néhány esztendeig kijátszhatta volna az embargót, akkor már atomhatalomként senkinek sem lett volna esélye arra, hogy megállítsa. Ebből a megközelítésből az angolszász hatalmak számára gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy mit találtak eddig az Irakban tartózkodó ellenőrök.

Hiszen, hogy alig találtak valamit az számukra annyit jelent, Szaddam Husszeinék viszonylag ügyesen rejtették el tömegpusztító fegyvereiket. Az Egyesült Államokat sokkal jobban aggasztja, hogy a mai technikai lehetőségek mellett vegyi és biológiai fegyvereket viszonylag rövid időn belül lehet gyártani, ha rendelkezésre áll a szakemberek fejében a szükséges tudás. A szükséges nyersanyagok becsempészése – tekintettel a kettős felhasználású, pl. műtrágyává is feldolgozható alapanyagokra – nem jelent komolyabb gondot, maximum a beszerzésüket drágítja némileg.


Nem véletlen, hogy a legnagyobb viták éppen a tudósok alapos, felügyelet nélküli kikérdezése körül robbant ki Bagdad és az ellenőrök között. Valószínű, hogy Szaddam Husszein mindezidáig abba az illúzióba ringatta magát, hogy a Nyugat megosztott, igen erősek a pacifista szervezetek és ezért végül az utolsó pillanatban Bush leállítja majd a támadási előkészületeket. Ezért, ha Szaddam felfogja, hogy ez a játszma valóban a bőrére megy, akkor nem kizárt, hogy megpróbálja az emigrációt. Az amerikai hírszerző szervek is ezt ajánlják neki, mint a túlélésének egyetlen lehetőségét.

Szaddam Husszein másik reménye, hogy csak tavaszig kell kitartania és utána ismét nyert egy félévet, illúziónak bizonyul. Ma már nem okozhat megoldhatatlan problémát, ha a csapatoknak tavasszal, vagy akár nyáron kellene harcolnia. A nyári sivatagi harcok természetesen más előkészítést és logisztikai ellátást igényelnek – pl. a vízhiány kezelése – de mindez már megoldható. S egyes katonai elemzők szerint előnye is lenne a nyári harcoknak, például a nagy meleg felgyorsítaná az esetleg bevetésre kerülő biológiai és vegyi harcanyagok lebomlását.

Washington álláspontja szerint nem a háború a legszörnyűbb, ami az iraki lakosságot érheti, bár a médiában valóban igen megrázó, amikor a bombák által széttépett civileket mutatnak be. De ennél sokkal rémesebb, amikor az embargó miatt százezrek halnak éhen. A mai modern fegyverrendszerek már lehetővé teszik, hogy a polgári áldozatok száma korlátok között tartható legyen.

Természetesen a civilek halála nem zárható ki teljesen, de még mindig a kisebb rossznak tűnik, mint a végtelenített hosszúságú gazdasági embargó. Érdemes arra emlékeztetni, hogy a Jugoszlávia elleni gazdasági szankciók sokkal komolyabb károkat okoztak, s áttételesen több ember hálát vonták maga után, mint az 1999-es légi csapások. Már pedig, ha Szaddam Husszein a helyén marad, akkor kellő biztonságot ebben a térségben csak egy a mainál is szigorúbb embargó nyújthat, ami igen erős amerikai katonai jelenléttel kell, hogy párosuljon.

Hiszen csak ebben az esetben válik hitelessé az amerikai üzenet, „Szaddam első gyanús mozdulatát„ is kegyetlenül megtorolják. Azonban itt megint csak mérlegelni kell, mi okoz komolyabb nyugtalanságot az arab világban, egy viszonylag gyors csapás, mely Szaddam Husszein bukásához vezet, vagy az előbb említett hosszú távú, komoly erőket felvonultató, jelentős számú támaszpont felállítását megkövetelő katonai jelenlét?

Amennyiben belső puccs nem dönti meg Szaddan Husszein rezsimjét, akkor Bush valószínűleg március elején zöld utat ad a támadáshoz. Az észak felől, Törökországból támadó egységek felvonulása – Ankara hezitálása miatt – kb. három hetes késést szenvedett, így az ottani mintegy 50.000-es amerikai kontingens csak február végére éri el megindulási állásait. / Ezért Washington február végéig ad lehetőséget az ENSZ BT-nek és Szaddam Husszeinnek. / S eszerint a forgatókönyv szerint, március 3-a környékén kezdődhetnének meg a légicsapások. Az amerikai légierő tekintettel technikai fölényére, szereti támadásainál felhasználni az újhold nyújtotta sötétséget.

Az északi támadó csoport elsődleges feladata lenne – a légicsapásokkal egyetemben – a Nyugat-Irakban elhelyezett Scud rakéta indítóbázisok elfoglalása és megsemmisítése. / A fegyver hatótávolsága miatt csak innen érhető el Izrael. / Márpedig Washington biztosra veszi, hogy Szaddam Husszein – miként az 1991-ben is történt – megkísérli Izraelt és a palesztinokat belerángatni a háborúba. Washington nem véletlenül tett ígéretet Tel-Avivnak, hogy minimum 48 órával a támadás megkezdése előtt értesítik annak időpontjáról Izraelt, hogy legyen idejük megtenni a szükséges előkészületeket. A déli támadó hullám elsődlegesen az iraki olajmezők megsemmisítésének megakadályozásával és az esetleges Kuvait elleni csapás elhárításával lesz megbízva.

Amennyiben megpróbáljuk az ifjabb Bush forgatókönyvét megérteni, nem szabad elfeledni, hogy a 2004-es elnökválasztásokat meg kívánja nyerni. S elég ha a papát felhívja, aki tájékoztathatja arról, hogy pusztán egy győztes háború még nem garantálja az újraválasztását.

Nem véletlen, hogy a várható igen komoly háborús kiadások ellenére komoly adócsökkentéssel kívánt lendületet vinni a döcögő amerikai gazdaságba. Az ifjabb Bushnak ezért még 2003-ban sikeresen kell lezárnia a Szaddam aktát, elég időt biztosítva a tőzsdének és az olajáraknak arra, hogy megnyugodjanak és ismét elindulhasson az ország gazdasági pezsgése.