Irak „megöli” Európát?

Lehet, hogy a háború után Irak megszűnik, de biztos, hogy Európa sem lesz többé a régi. Chirac elnök kemény hangon rendre utasította a francia–német állásponttal szembeforduló tagjelölteket, az Egyesült Államok pedig fölfedezte magának az új szövetségesek „megbízható” klubját.

„Nem kívánhatjuk, hogy Irak megölje Európát!” A francia kormányfő, Jean-Pierre Raffarin éppen a magyar miniszterelnök látogatása alkalmából, pénteken, az avignoni szociális fórumon tette ezt a kijelentést. Medgyessy – aki aláírta ugyan a nyolcak levelét, s ezzel állást foglalt Washington mellett, ám franciaországi látogatása alkalmából azt mondta: Magyarország is a „vén Európa” része – cselekvéseinek ellentmondó retorikájával maga is kifejezi azt a törésvonalat, ami megosztja Európát Irak kérdésében.

Különös, és kissé nehezen teszi követhetővé a magyar álláspontot, hogy Medgyessy egyforma lelkesedéssel teszi le voksát mindkét fél álláspontja mellett. (Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter, erőteljesen magára haragítva Berlint és Párizst, nemrég megkülönböztette a „vén” és az „új” Európát, éppen azt érzékeltetve, hogy a NATO-hoz újonnan csatlakozó államok stabilabb szövetségesei Washingtonnak.) E kétkulacsos politizálás sajnos nem Nyugat- vagy Közép-Európa, sokkal inkább Moszkva óvatos helykeresésére emlékeztet.

A mindenáron jó tanulóknak járó pontokért helyezkedők számára valóban bonyolult viszonyok alakultak ki az iraki válság által megosztott nemzetközi közösség két szekértábora: a háborúpártiak és a háborút ellenzők között. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának pénteki, rendkívüli ülésén kiderült: egyik csoport sem hajlandó engedményeket tenni, a szemben álló frontok megmerevedtek, az ellentétes álláspontok „beásták” magukat saját érvrendszerük sáncai mögé.

Hans Blix, az iraki fegyverzetellenőrök vezetője a BT ülésén szemrehányást tett ugyan Bagdadnak, hogy nem működik együtt az 1441-es számú határozat betartatásán, de azt is elmondta: az iraki hatóságok szemmel láthatólag növelték együttműködési készségüket.

Colin Powell amerikai külügyminiszter kijelentette: Bagdad nem működik együtt, s míg francia kollegája, Dominique Villepin makacsul azokkal az apró, ám folyamatos lépésekkel hozakodott elő, amelyeket Szaddám Huszein rezsimje a nemzetközi szervezet irányába tesz, Nagy-Britannia gyakoprlatilag végső ultimátumot intézett Irakhoz. Az Egyesült Államok elnökének hasonló értelmű kijelentéseire támaszkodva London egyértelművé tette, hogy ha Irak március 17-éig nem tesz eleget a lefegyverzésre irányuló követeléseknek, akkor sor kerülhet a katonai erő alkalmazására.

Az Egyesült Államok és Spanyolország támogatta a brit ultimátumot, ám azt Franciaország külügyminisztere, Dominique Villepin elutasította – márpedig az ENSZ Biztonsági Tanácsában Párizsnak vétójoga van.

Irakban mindeközben látványos fegyverzetmegsemmisítésbe kezdtek: az ENSZ-ellenőrök jelenlétében tették használhatatlanná asz-Szamúd–2 típusú rakétáikat. Bagdad bizakodó hangú megnyilvánulásai mögött némi rosszul leplezett nyugtalanság is kivehető. Ennek okai között feltétlenül szerepel az a 230 ezer katona, amelyet az Egyesült Államok nyilván nem gyakorlatozásra küldött a Perzsa-öbölbe.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy sor kerül az újabb iraki háborúra. Az idő sürgeti Amerikát, melynek egyrészt fontos lenne megtudnia, hogy kizárólag az eddig mellette állást foglaló NATO-szövetségesekre számíthat-e, meg tudja-e győzni a világszervezetet, hogy adja erkölcsi felhatalmazását a hadműveletek megindítására. Még sürgetőbb tényező az időjárás: a helyi klíma sajátosságai nemigen teszik lehetővé, hogy a mérsékelt égövhöz szokott katonák a nyári hónapokban, pusztító hőségben harcoljanak.

Bárhogy is alakul az iraki válság, Európa mindenképpen a konfliktus első áldozatai közé tartozik. Nem először fordul elő, hogy vélt vagy valós érdekek, elhatározások mentén megoszlik, szövetségi rendszerekre hasadozik a vén kontinens. Lehet, hogy a háború után Irak megszűnik, de biztos, hogy Európa sem lesz többé a régi. Chirac elnök kemény hangon rendre utasította a francia-német állásponttal szembeforduló tagjelölteket, az Egyesült Államok pedig fölfedezte magának az új szövetségesek „megbízható” klubját.

Kiszámíthatatlan ugyanakkor, ki számítható ebben a játszmában a stabil partnerek közé: Törökországban leszavazták a szárazföldi támadáshoz szükséges amerikai katonai kontingensek behajózását, s ez újabb bizonytalansági tényezőt jelent: egy egész gyalogos hadosztály vár az újabb török döntésre.

A bonyolult, egymásba is áttetsző érdekkörök (Tony Blair telefonon tájékoztatta Medgyessyt, mielőtt az Párizsba utazott volna) harca egymással, az „új” államokkal, vagy éppen őértük – mindez bizonyára tovább tart majd, mint egy újabb Sivatagi Vihar.