Megoldás machetével

Tíz éve, 1994. április 6-án kezdődött az a szörnyűséges vérontás Ruandában, amelynek legalább félmillió áldozata volt. A kis területű, de sűrűn lakott közép-afrikai országban végbement események – hasonlóan sok más, emberéletek százezreit követelő tragédiához – társadalmi-demográfiai előzményekre vezethetők vissza.

Ruanda és a környező államok: Burundi, Uganda, valamint Tanzánia nyugati részei a fekete kontinensen kivételesnek számító, kedvező geopolitikai környezetet alkotnak. A nagy tavak (Viktória, Nyasza, Kivu) között elterülő fennsík, amely mintegy 1500–2000 méteres tengerszint feletti magasságban található, kedvező feltételeket nyújt mind a földművelés, mind az állattenyésztés számára. Ebben a magasságban már az őserdőt sem kell irtani a gazdálkodáshoz, mert a vidék szavanna jellegű. Nem véletlen, hogy erre a gazdag tájra igen korán felfigyeltek az európaiak is. Amikor Theodor Herzl területet keresett a zsidó állam létrehozására, gyarmati kérdésekben jártas angol szakértők Ugandát ajánlották a figyelmébe. Talán éppen azért, mert ekkoriban nagy érdeklődést tanúsított e terület iránt Németország is.
Ruanda területe, azaz akkoriban még Ruanda és Urundi valóban német gyarmat lett, de az elveszített első világháború után népszövetségi mandátumként a nyugati szomszéd Belga Kongót is kézben tartó Belgium szerzett jogot a terület igazgatására.
A fennsíkon élő afrikaiak nagyobb része bantu néger, akik viszonylag hamar áttértek a földművelésre, míg a hamita eredetű tuszik állattenyésztéssel foglalkoztak, de mindig jóval kisebb létszámú közösséget alkottak. Talán a nomád életforma révén, talán harci erényeik miatt mégis kezükben tartották a politikai vezetést a mai Ruanda vidékén. Ahogyan a németek, a belgák is megegyeztek a tuszi származású szultánokkal, hogy könnyebben kezelhessék a gyarmati lakosságot. Részben a hatalmi alá- és fölérendeltségből következően, részben a földművelő és az állattartó gazdálkodás kultúrái között feszülő konfliktusokból eredően a tuszik és a hutuk között hagyományos ellentét uralkodott. A népesség szaporodása csak növelte a feszültséget, ugyanis a népes hutu törzs tagjai egyre több szavannás területet szerettek volna feltörni, ami a tuszik ellenállásába ütközött.

A belga hatóságok jelen lévő gyarmati katonáikkal a gyakori helyi torzsalkodások ellenére sokáig fenn tudták tartani a viszonylagos rendet. Mint említettük, az akkor még Burundival együtt kormányozott tartományt közigazgatásilag Belga Kongóhoz csatolták. De a múlt század ötvenes éveinek végétől itt is, mint másutt a gyarmati világban, megkezdődött a felszabadító mozgalom, és a hagyományosnak mondható hutu–tuszi ellentét mellett a terület felosztásának kérdése is napirendre került. A tuszik vezetői a függetlenedés után szerették volna együtt kézbe venni Ruanda és Burundi egész területét, mert így kevésbé tűnt volna ki, hogy kevesebben vannak, mint a hutuk, akik felett a gyarmatosítók távozása után egyedül kívánták gyakorolni a hatalmat. A belgák azonban – hasonlóan más gyarmatosítókhoz – formális kivonulásuk után is bele kívántak szólni a terület sorsába, és az etnikai-törzsi vitában, amelyet az uralkodó elit és az elnyomott többség ellentéte bonyolított, a földfoglalások és földfelosztások mellett érvelő hutuk pártjára álltak.
1960 júniusában megalakult Belga Kongó helyén a Kongói Köztársaság, ami felvetette a keleti tartományok jövőjének a kérdését. Az első választásokat még feudális körülmények, egy szultánság fennállása közepette tartották ugyanebben az esztendőben. Nem sokkal ezután, 1961 januárjában a belga gyarmatosítók a földreform ígéretével maguk mellé állították a hutu lakosságot, és együttes erővel elűzték a szultánt, s kikiáltották a köztársaságot. Ez egyúttal a Burundival fenntartott kapcsolatok megszakításának a kezdete is. Az ENSZ által felügyelt népszavazást követően 1962. július 1-jén teljes alkotmányos függetlenség következett, megszüntetve a már korábban formálissá vált pénz- és vámügyi uniót Burundival.

A drámai politikai harcok és változások a két népcsoport, a körülbelül 16 százalékot kitevő tuszik és a többségi hutuk közötti véres törzsi háborúhoz vezettek. Ennek során valóságos irtóhadjárat bontakozott ki az egykori feudális uralkodó réteg, a tuszik ellen. Mintegy öt év alatt félmillió tuszi menekült el az országból, és körülbelül 200 ezret megöltek. A számok körül azonban már akkor sem stimmelt minden. Ugyanis, ha Ruanda lakossága 1962-ben 2,6 millió volt, és a tuszik aránya 16 százalék, akkor ezek szerint több tuszit öltek meg és űztek el, mint ahányan az országban éltek. Márpedig a későbbi fejleményekből tudjuk, hogy tuszik továbbra is maradtak Ruandában, mert az etnikai harc a kilencvenes években ismét fellángolt.

Óvatosan kell tehát bánnunk a harmadik világ statisztikai adataival, mert gyakoriak a tévedések és a túlzások. Az azonban nem lehet vitás, hogy a térségben fantasztikus demográfiai robbanás ment végbe. A tuszi exodus ellenére a 26 338 négyzetkilométeres ország népessége három évtized múltán már 7 148 800 fő volt. Tehát a korábban sem ritkán lakott terület népsűrűsége 1964-ben megközelítette a négyzetkilométerenkénti 300 főt. Mindezt úgy, hogy továbbra sem volt számottevő ipar az országban! Nyilvánvaló tehát, hogy a ruandai konfliktus legfőbb mozgatórugója a népesség demográfiai folyamataiban keresendő. A két népcsoport eltérő gazdálkodása (földművelés kontra állattenyésztés) miatti konfliktust és a politikailag is motivált törzsi szembenállást rendkívüli mértékben felerősítette a népesedési bomba.

Az 1994. április 6-án kezdődött népirtás ebből az aspektusból nem annyira kezdetnek, hanem egy régi történet új fejezettel való bővülésének tekinthető.
Milyen volt a politikai helyzet ebben az esztendőben? A hatalmat a hutuk gyakorolták. Az elnöki posztot az a Juvénal Habiarimana töltötte be, aki ismert volt radikális tusziellenes nézeteiről. Az ellentétek ekkoriban már ismét magas hőfokot értek el. Az ország hegyes peremvidékein 1990 óta tuszi gerillák, a korábban az országból elűzött tuszik gyermekei küzdöttek a kormánycsapatokkal (a gerillamozgalmat a Ruandai Hazafias Front – RPF – vezette). Ekkor már – Tanzániai közvetítéssel – tárgyalások folytak a kormány és a gerillák vezetői között a béke megteremtéséről. Az egyik találkozó után, 1994. április 6-án az elnök repülőgéppel tért haza a tanzániai Arushából a fővárosba, Kigaliba. A gépet a leszállási manőver kezdetén lövés érte, és a lezuhant roncsok között holtan találták az elnököt. A szakirodalom megoszlik a rejtélyes ügy megítélése terén. Van, aki azt állítja, Habiarimana belső ellenzéke állt a merénylet mögött, hogy szabad kezet kapjon a feszültség megoldására. Mások szerint kideríthetetlen, mi történt valójában.

Mindenesetre a merénylet után egy csapásra szörnyű támadás indult országszerte a tuszik ellen, akiknek aránya a hatvanas évek eleji 16 százalékról addigra már 9–10 százalékra csökkent a gyilkosságok és az elmenekülés hatására. Tehát ismerve a népesség országos adatait, körülbelül 700 ezer tuszi élhetett még a határokon belül. A tusziellenes rohamban fontos szerep jutott a kormánypárti médiának, a már korábban is az etnikai ellentétet szító rádiónak. Az országos adás mellett a magánadók is a szó legszorosabb értelmében az elnök haláláért felelősnek tartott tuszik kiirtására szólították fel a hutu lakosságot. Az akciók élén a hadsereg állt, amely a közlekedési eszközök és a lőfegyverek birtokában különösen hatékonyan végezte a mészárlást. Folyt azonban az öldöklés hagyományos eszközökkel is, machetékkel, baltákkal, ami csak a felizgatott többségi tömeg kezébe került. Meg kell jegyezni, hogy a mérsékelt hutuk is a büntetőakció célpontjává váltak.

Mark Huband, a Financial Times tudósítója szerint az elnök szélsőséges belső ellenzékének semmi sem volt drága elképzelései megvalósítására. Gyanakodtak, hogy milyen álláspontot képviselt az elnök a tárgyalásain, ellene voltak mindenféle megegyezésnek, a kialakult feszült helyzet egyetlen megoldásának az ősi ellenség kiirtását tartották, és ezért követték el a merényletet. (Háborús bűnök, 2003.) Michael Renner, a washingtoni Worldwatch Intézet szakértője árnyaltabban fogalmaz. Nem tagadja, hogy népirtás történt, de úgy véli, többről volt szó, mint egy áldatlan törzsi ellentét végső kiéleződéséről. Úgy véli: „amit a hidegháború utáni időszakban előszeretettel magyaráznak az »ősi gyűlölettel«, nemigen okolható olyan körülmények kialakulásáért, amelyek ehhez a népirtáshoz vezettek. A ruandai társadalom már évek óta bomlóban volt. A ruandai apokalipszis nem egyszerű törzsi háború volt, hanem olyan bonyolult helyzetben gyökerezett, amelyben összeszövődött egymással a népesség növekedése, a súlyos földhiány, a talaj romlása és a meredeken visszaeső élelmiszer-termelés, a mezőgazdaságon kívüli munkahelyek hiánya, az exportbevételek megcsappanása és a gazdaság szerkezeti átalakítását kísérő nehézségek. Ezek a problémák, összefonódva a tuszi népességgel szembeni régi keletű diszkriminációval és a közpénzek elosztásában uralkodó, egyes térségeket előnyben részesítő részrehajlással, növelte az elégedetlenséget és a politikai ellenállást, támadásra sarkallta az RPF-et, és egyre vadabb versengéshez vezetett az ország két elitje között. Ahelyett, hogy hagyták volna egy többetnikumú, nem diktatórikus rendszer kialakulását – ami 1994 elején még lehetségesnek látszott –, a hutuk szélsőségesei a tömeggyilkosság mellett döntöttek.” (A világ helyzete, 1997, 128–129.)

Nem célunk a két szerző érveinek szembeállítása, hiszen érzékelhető, hogy egyikük újságíró, akit a helyszínen tapasztaltak serkentettek írásra, s nem ismerte a téma összetett történelmi, társadalmi bonyodalmait. De a tudós, nagy tekintélyű elemző is mintha egyszerűsítene. Túlságosan is ismerősek érvei a vulgármaterialista szótárból – „az exportbevételek megcsappanása”, „a gazdaság szerkezeti átalakítása”, egyes térségek elhanyagolása, munkanélküliség –, hogy ne töltsenek el bennünket gyanakvással. Hiszen ilyen problémák szinte minden második államban jelen vannak, mégsem ölik egymást halomra az emberek. Valósabbak meglátásai az ökológiai és a demográfiai problémákra vonatkozóan. Viszont idealisztikus egy többetnikumú, nem diktatórikus rendszer számonkérése az ismert fekete afrikai viszonyok között. Vajon ilyen előzmények után a hutu többség, amelyet a végletekig irritált az ellene folyó gerillaháború, miért ajánlotta volna fel a demokráciát és a multikulturális együttműködést ellenfelének? Jelen volt, bizony, mozgatórugóként az irracionalizmus, az elméletileg mégoly közeli, de talán éppen ezért annyira kíméletlenül szemben álló kultúrák kibékíthetetlensége, s nem utolsósorban az egymásról szerzett rossz történelmi tapasztalatok emléke. A hutuk az egykori uralkodókat gyűlölték a tuszikban, míg amazok elvesztett privilégiumaikat kívánták visszaszerezni.

Az egyszerűbb, célratörőbb újságírói elemzésnek pedig nagyon is igaza van, amikor felveti a nagyhatalmak és az ENSZ felelősségét. Hiszen ezek a politikai tényezők mindvégig birtokában voltak a szükséges információknak, de egyéb érdekeik miatt halogatták a beavatkozást egészen addig, amíg a világ közvéleménye felháborodottan valamiféle akciót ki nem követelt.
Talán a délszláv dráma szorította az érdeklődés hátterébe az itt történteket, vagy Európában nemcsak szerb–bosnyák–horvát pozíciókért folyt a háború, hanem közvetve a régi szuperhatalmak között is? S a fő hadszíntér mellett eltörpültek a távoli, szegény Afrika amúgy is megvetett civilizációjának hisztérikus kitörései? Valószínűleg, de ez nem változtat a nemzetközi szervezetek bénultságán, és az ott tartózkodó ugyan kis létszámú, de tehetetlenül viselkedő francia ENSZ-csapatok felelősségén. Aki túl sok okot és körülményt talál egy dráma magyarázatául, az tulajdonképpen elmossa a nemzetközi jogi felelősség kérdését – szögezi le Mark Huband. Természetesen a nemzetközi közösség bűnrészessége a ruandai népirtásban nem csökkenti az azt kitervelő és kivitelező ruandaiak felelősségét. A ruandai hatóságokat akkoriban mentegetők azzal érveltek, hogy a gyilkosságok a polgárháború kiújulásának sajnálatos melléktermékei voltak. Később a hutu szélsőségesek a tuszi agresszió elleni önvédelemmel igyekeztek igazolni tetteiket. Ezek az érvek nem felelnek meg a valóságnak. 1994 tavaszán szinte az összes áldozat a kormány inspirálta népirtó hadjáratban esett el, nem pedig az azt követő csatározásokban a ruandai hadsereg és a Ruandai Hazafias Front között.

A véres küzdelem korántsem ért véget a tuszik legyilkolásával és tömeges exodusával, amely elsősorban a Kongói Köztársaság (volt Zaire) felé irányult. Részint az ott létrehozott menekülttáborokban, részint a ruandai hegyekben újjászerveződött az RFP, és legyőzte a kormánycsapatokat. Önmagában a már többször megritkított tuszi lakosság nem tudta volna feltölteni a gerillahadsereget, abban olyan hutuk is voltak szép számmal, akik ellenezték a korábbi kormánypolitikát. Nyilván nemzetközi tényezők is közreműködtek. Ennek elemzése most nem célunk, csak megemlítjük, hogy a francia békefenntartók szimpatizáltak a magát frankofonnak definiáló hutu kormányzattal, míg az RFP, mint a neve is mutatja (Rwanda Front Patriots), inkább az angolszász–amerikai oldalon kereste a támogatást. Tény, hogy a népirtást követő háborúban a tuszik dominálta front győzött, amelyik Ruanda elfoglalása után csapatait a határon túli menekülttáborok elfoglalására küldte, ahol nem maradtak adósai azoknak a hutuknak, akiket felelősnek találtak a tömeggyilkosságokban. Bírói ítélet most sem volt, akárcsak egy évvel korábban, amikor a hutu kormánycsapatok támadtak… A nemzetközi közvélemény nyomására végül néhány látványos pert indítottak a népirtás végrehajtói ellen. Ez az igazságtétel azonban – ahogy a bosszúhadjárat sem – már nem adhatta vissza a kegyetlen módon elpusztítottak életét.

Hogy hányan estek áldozatául ennek a népirtásnak? Ezt valószínűleg sohasem tudhatjuk meg. Talán nem voltak annyian, mint amennyit az újságírók kezdetben szétkürtöltek a világba. A tuszi népesség ugyanis már nem rendelkezett 1994-ben akkora demográfiai bázissal, hogy milliós vesztesége lehetett volna. Ha egymilliónyian nem is, de több százezer tuszi viszont biztosan áldozatául esett a hutu népirtásnak.

Nem vitás azonban, hogy a konfliktus magán viselte az etnikumok demográfiai versengésének jellegzetességeit, és olyan exodussal végződött, amely más hasonló konfliktusok tipikus tüneteit mutatta: tömegnyomort a menekülttáborokban, a nemzetközi menekültügyi szervezetek és az ENSZ kezdeti tehetetlenségét, a szomszédos országok szűkkeblűségét és a nagyhatalmak közömbösségét.