Törökország az EU-ban?

A török csatlakozásra úgy kerülhet sor, hogy a kérdésről nem folyt komoly vita. Törökországot többek között azért is fel kell venni az Európai Unióba, hogy a demokrácia és jogállamiság csillogó példája legyen az iszlám világban.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung című német napilap első oldalán Nicolas Busse A török üzlet című írásában keresi annak okát, hogy nyilvánvaló érdekei ellenére az EU miért kívánja tagjai közé felvenni Ankarát.

A szerző szerint a döntés már megszületett, ez év végén Törökország meghívást kap a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Jellemző módon Schröder és Chirac már nem is tartja szükségesnek, hogy az októberi országjelentést megvárja. Nehezen képzelhető el, hogy a kisebb országok még feltartóztassák a török csatlakozás vonatát.

A török csatlakozásra úgy kerül sor, hogy nem volt a kérdésről komoly vita, hiszen Ankara tagsága mellett szóló érvek nem racionális mérlegelésből, hanem az európai gyámoltalanságból fakadnak. Az Erdogan kormány lerohanta reformprogramjával az EU-t, és csatlakozási retorikáját sikerrel öntötte le az unió önképével, s eredményesen apellált vezetőinek hiúságára: szegény, a terrorizmustól fenyegetett ország gondoskodást és barátságot kér gazdag demokratikus szomszédaitól, hangzott az ankarai kiáltás – s ott volt a fenyegetés, hogy a visszautasításnak szörnyű következményei lehetnek.

Azzal, hogy a Joseph Fischer török csatlakozással kapcsolatos politikájával szemben megfogalmazott fenntartásokra az idegenellenesség gyanújának árnyékát vetette, mint az megszokott, mostani nyilvános vitában sem tévesztett célt. A török belépés erkölcsi kérdéssé vált, az alapvető szakmai kérdés a háttérbe szorult: nevezetesen Ankara teljes jogú tagsága szükséges és hasznos-e mindkét fél számára?

Kérdésesnek tűnik az a tézis, miszerint az EU-nak Törökországot többek között azért is fel kell vennie, hogy a demokrácia és jogállamiság csillogó példája legyen az iszlám világban. Az EU történelmi szerepének és előnyeinek elismerése mellett sem szabad elfeledni, hogy a brüsszeli használtautó-előírások és tejkvóták még nem hoztak létre demokráciát.

Sokkal jelentősebb az a kérdés, hogy az egyik igen népes muzulmán ország felvétele nem növeli-e az unióban a terrorfenyegetést? A teljes jogú tagsággal együtt járó szabadságok olyan lehetőségeket nyithatnak meg az iszlám szélsőségesek előtt, amiről eddig csak álmodhattak.
A szerző szerint romantikus az a hit, miszerint Törökország majd hidat képez Európa és a Közel-Kelet között. Láthatóan azt sem gondolták végig a török csatlakozás támogatói, hogy ezzel a lépessel az unió Iránnal, Irakkal és Szíriával lesz határos. Berlin, Varsó, vagy Stockholm tényleg kész arra, hogy a helyi hatalmi, kisebbségi, vagy éppen vízügyi csetepaték szereplőjévé váljék? A palesztin kérdésben egy EU tag nagy muzulmán országgal aligha tölthetné be az unió az eddig gyakorolt közvetítő szerepét. A török kormány a közvélemény nyomására már eddig is arra kényszerült, hogy lazítson a hagyományosan jó izraeli kapcsolatain.

Végül Ankara tagsága a végét jelentené az EU-t irányító megállapodásoknak, melyek addig az uniót életben tartották: Németország és Franciaország meghatározzák a követendő irányt, amíg Angliának az adott kérdésben nincsenek ellenvetései. Törökország ezt az informális direktóriumot egy ideges négyes vezető csoporttá alakítaná, melyben az eltérő geopolitikai adottságok sokkal nyíltabban ütköznének. Azok a mély szakadékok, mint például Irak ügyében keletkezettek, ezzel mindennaposakká válnának, nem utolsó sorban azért, mert Ankara továbbra is igen szoros kapcsolatokat ápol Washingtonnal.
Teljesen igaza van Giscard d’Estaing-nek, aki szerint az EU, ahogyan ma ismerjük, történelemmé válna. Vannak, akik szívesen adnák ismét vissza az uniós politikai döntéseket a nemzetállamoknak. A németek nem ebbe a kategóriába tartoznak, mégis e csoportok az ő malmára hajtják a vizet.