– Jasszer Arafat életútját vizsgálva számos ellentmondásra bukkanunk. A világ közvéleménye által sokáig „terroristaként” nyilvántartott vezető a 80-as, 90-es évek fordulóján békülést kezdeményez Izraellel, 1994-ben Nobel-békedíjjal tüntetik ki. Ki ez az ember, békeharcos vagy terrorista?
– Nagyon fontos tisztázni, hogy kinek a szemszögéből „terrorista” Jasszer Arafat. Lehet, hogy az izraeliek szemszögéből terrorista, így minősítette legalábbis az izraeli szélsőjobb és a militarista-cionista körök. Ám a Munkapárt a mai napig nem terroristaként nevezi Arafatot. Ha elolvassa a Haaretz című izraeli napilapot, vagy meghallgatja Simon Perez (vagy Josszisz Ariz) nyilatkozatait, kiderül, hogy számukra Arafat szabadságharcos, aki azért harcolt, hogy visszaszerezze az izraeliek által elvett palesztin területeket. Mozgalmát nemzetközi körökben is felszabadítási mozgalomnak nevezik. Ha palesztin oldalról nézem, meg az igazság oldaláról, vagy az ENSZ szemszögéből, akkor ez szabadságharc volt. Izrael már az állam 1948-as kikiáltása előtt körülbelül 1 millió palesztint elűzött otthonából, elrabolta földjeiket. Ez a terrorizmus. Erre a terrorizmusra reagáltak a palesztinok azzal, hogy területeik visszaszerzésére és Izrael állam megszüntetésére törekedtek. Alapvető kérdés ez, hiszen például 1956-ban az oroszok „terroristáknak” nevezték a magyar szabadságharcosokat, s így hívta őket később az MSZMP is. Napjainkban George Bush határozza meg például, hogy ki a terrorista, viszont nem számít terroristának az a diktátor, aki együttműködik Amerikával. Oszama bin Laden nem volt terrorista akkor, amikor a Szovjetunió elleni harcra pénzelte Amerika az afganisztáni harcokban. Összetett tehát ez a kérdés. Igaz, Izraelnek igen erős befolyása van a sajtó világára, így a hazai sajtóra is. Átveszik azokat a meghatározásokat, amelyek sokszor hamisak. Arafat függetlenségi harcot folytatott, mintegy ötven éve.
– Arafat tehát egyfajta szabadságharcot folytatott?
| Jasszer Arafat |
| 1929-ben Kairóban született (saját bevallása szerint Jeruzsálem arab negyedében. ) 1948-ban részt vett az arab–zsidó háborúban. Az 50-es években Kairóban építészmérnöki diplomát szerzett és katonatiszti akadémiát is végzett. Az általa megalapított El Fatah a 60-as, 70-es években repülőgép-eltérítésekkel hívja fel magára a figyelmet. Arafat a 80-as években a békefolyamatot kezdeményez Izraellel, 1988-ban kikiáltja a palesztin államot. 1994-ben Rabinnal és Peresszel Nobel-békedíjban részesül. 2000 szeptemberétől, a második palesztin felkelés kezdetétől helyzete bizonytalanná válik, 2002-ben Izrael ellenséggé nyilvánítja őt. Utolsó éveit körülzárt épületekben, gyakran áram és víz nélküli helyiségekben tölti, háborús körülmények között. |
– Elkezdődött tehát a politika harc is…
– És közben, a 80-as évek közepén, nem Arafat sugallatára, kirobbant a palesztin fegyveres harc is. Ezt a küzdelmet arab szóval „intifáda” néven nevezzük. Jellemző, hogy Izrael ezt a kifejezést terjesztette el, nehogy a világ palesztin felkelésről beszéljen.
– Arafatnak ezt a korszakát többek közt az ön jóvoltából ismerjük.
– Ebben az időszakban többször találkoztam Arafattal. Filmet készítettem „Ha megdobnak kővel …” címmel, amelyben erről a felkelésről tudósítottam. Egyórás dokumentumfilm volt, amely a Monte Carló-i filmfesztiválon is díjat nyert. A filmben Jichak Rabinnal, Simon Peresszel, Ariel Saronnal és Samirral is beszélgettem. Arafat ekkoriban jött rá arra, hogy a politikai utat kell előtérbe helyezni. Úgy látta: számíthat az izraeli demokratikus erőkre, akik ellenzik a megszállást, akik szembe helyezkednek a militarista cionizmussal. Ez a cionizmus Nagy-Izraelt akar teremteni, ezért hamis bibliai-történelmi jogokra hivatkozik, s így akarja megfosztani a palesztinokat hazájuktól. Arafat tehát úgy gondolta, tárgyalni kell. 1986-87-ben én magam is elősegítettem egy ilyen találkozót Budapesten az izraeli Munkapárt, tehát a demokratikus erők és a PFSZ vezetői között. Ez természetesen nagy titokban zajlott akkoriban. Az izraeli vezetés természetesen megbüntette azokat a vezetőket, akik részt vettek ezen a megbeszélésen. Ennek ellenére megkezdődött egy tárgyalási folyamat. Mahmud Abbász, akit én nagyon jól ismerek, párbeszédet kezdeményezett az izraeli demokratikus erőkkel. Ő győzte meg Arafatot is a tárgyalásos útról. Abban reménykedtek, hogy kiszoríthatják az izraeli szélsőségeseket. 1988-ban a PFSZ kongresszusán Algírban magam is tanúja voltam annak, amikor elhatározták: nem zárják ki ugyan a fegyveres harcot, de amellett a politikai utat követik.
– Mit jelentett a palesztinok számára a tárgyalásos megoldás koncepciója?
– Azt, hogy amennyiben Izrael elismeri a palesztin mozgalmat, akkor a palesztinok is de facto elismerik Izrael államot. Ez fordulópontot jelentett. Sokan azt mondják a palesztin vezetők közül, hogy hiba volt kijátszani rögtön az elején a legnagyobb adujukat. Ez az ütőkártya volt Izrael elismerése. Később legalizálódott ez a megállapodás: Oslóban, 1994-ben kölcsönösen elismerte egymást Izrael és a PFSZ. Amíg a Munkapárt volt hatalmon, addig a dolgok rendben mentek. De a megállapodást támogató Jichak Rabin izraeli miniszterelnök 1995. november 4-i meggyilkolása után fordulópont állt be. A merénylet hátterében az izraeli fanatikus, cionista körök, szélsőséges rabbik döntése állt. Ők már korábban kimondták: Rabin „hazaáruló”, mert elherdálja az izraeli „bibliai területeket”. Emlékezetes Rabint egy megszállott fanatikus ölte meg.
– Újabb fordulat állt tehát be a békefolyamatban.
– Míg korábban az izraeli politikai életben azoknak a befolyása érvényesült, akik békét akartak, most az ultranacionalista Benjamin Netanjahu politikája érvényesült. Őt követte Ariel Saron, aki szintén arra törekedett, hogy megváltoztassa az oslói megállapodást. Nem fogadták el a békekötést, egymás elismerését. Változatlanul, a mai napig ragaszkodnak ahhoz, hogy a „nagy zsidó birodalmat” kell megteremteni, amelyet már Ben Gurion vagy Golda Meir megálmodott. Ezek a korábbi izraeli vezetők még a Nílustól az Eufráteszig terjedő Izraelről álmodoztak. Most az egykori Palesztina területén akarják Nagy-Izraelt létrehozni.
– Ön személyesen is kapcsolatban állt Arafattal, számos beszélgetést készített vele. Arafat építész diplomával rendelkezett, magas katonai képesítéssel, tehát képzett ember volt, másrészt megnyilvánulásai alapján szeszélyesnek tűnt. Milyen embernek ismerte meg a palesztin vezetőt?
– 1968-ban találkoztam először Jasszer Arafattal, akkor amikor őt a PFSZ elnökévé választották. Ő tehát nem valamiféle önjelölt vezető. Ebben az időszakban sokszor találkoztunk, számos riportot készítettem vele. Vitatkoztunk, volt úgy, hogy felállt és otthagyott. Én ugyanis kritizáltam Arafatot bizonyos lépéseiért, hibáiért. Mindenkit kritizáltam, ha úgy éreztem, hogy az illető nem megfelelően jár el. Olyan emberként ismertem meg, aki eltökélt a palesztin nép nemzeti függetlensége mellett. Otthont akart teremteni a hazulról elűzött, mára mintegy 4 milliónyi palesztin menekült számára. A menekültek hazájának visszaszerzését tartotta szem előtt. Nagyon energikus, karizmatikus, s mint ön is mondta, művelt politikus volt. Büszke volt nemzete szabadságharcára éppúgy, ahogy mi is büszkék vagyunk 1848-ra vagy 1956-ra. Ez nem tetszett a területszerzésre törekvő cionista politikusoknak, ezért mondták el mindenféle terroristának, brigantinak a palesztinokat. Szintén jellemző volt rá, és ezt mondta is nekem, hogy ez a feladat, amit ő elvállalt, teljes embert követel. A politikusok életében mindig van magánélet is: szórakozás, házasság, család. Mindez hiányzott az ő életéből, amelyet ő egészében a mozgalomnak, a palesztin nép ügyének áldozott. Csupán tíz évvel ezelőtt házasodott meg, elvette Szuha Tavilt. Felesége nem vett részt a palesztin mozgalomban, ezért támadások érték Arafatot.
– Számos kritika érte Arafatot, mert elutasította a Camp David-i megállapodást. Mi volt ennek az oka?
– Azzal vádolták, hogy nem volt hajlandó megegyezni. Ez is izraeli félremagyarázás, amelyet a sajtó a világon sok helyütt átvett. A megállapodás olyan megalázó rendezés lett volna, amelyet Arafat éppen ötvenéves küzdelmére tekintettel nem fogadhatott el. Le kellett volna mondania Jeruzsálemről, amit egyszerűen nem tehetett meg. Példátlan, hogy a rendezési terv nem tette volna lehetővé a palesztin menekültek visszatérését. Pedig a szülőföldre való visszatérés jogát mindenhol elismerik. A megállapodási tervben Izrael hallani sem akart kártérítésről. Pedig hány év telt el a II. világháború óta, és folyamatosak a zsidó kártérítések. Arafat nem tehette meg, hogy elfogadja a tervben szereplő izraeli határmódosításokat. Mégis, elmondhatjuk róla, hogy az Izraellel folytatott tárgyalások során elment a végletekig. Belement volna, hogy egy olyan palesztin államot hozzanak létre, amelynek gyakorlatilag nincsenek határai a külvilággal, ne használja a légterét, a tengerpartot, nincs hadserege, gazdasága. Maximálisan engedékeny volt szerintem, néha még túlzottan is. Camp David egyébként csak egy javaslat volt, ő ezt nem fogadta el. Mégis: Arafat volt az a politikus, aki el tudott volna fogadtatni egy tisztességes megállapodást az elkeseredett palesztinokkal.
– Mindezek tükrében hogyan helyezné el Arafatot az elmúlt időszak közel-keleti történelmében?
– Arafat életében és halálában is szimbóluma lesz a palesztin nép nemzeti küzdelmének. A saját népéért próbált tenni. Óriási hatással volt a nemzeti felszabadító küzdelmekre, s azokra az arab országokra, amelyek hasonló gyarmati uralom alól igyekeztek kitörni. Sajnos az arab országok saját érdekükben próbálták kihasználni a palesztin mozgalmat. Arafatnak ezzel is szembe kellett szállnia: szinte nincs olyan arab ország, ahol ne tartóztattak volna le, ahol ne ártottak volna neki. Összetett harcot folytatott: egyrészt egy nemzetközi küzdelmet a palesztin nép elismeréséért, másrészt egy arab küzdelmet az Amerika-barát despotikus arab rendszerekkel szemben. Nyilvánvaló, hogy Izraelt zavarta ez a politikus, aki nemcsak az utca emberének támogatását élvezte, de a nemzetközi közvélemény jelentős részét is a palesztin ügy mellé állította. Míg az Egyesült Államok elutasította, Európa védelmezte és támogatta őt, igazat adott neki. Mi Európában vagyunk, ezért értenie kellene a magyar politikai vezetésnek is, hogy Európában nem izraeli módon értékelik a történteket, s nem úgy, ahogy az Egyesült Államok. Izrael számára olyan bűnbak volt Arafat, akire mindig rá tudtak mutatni. Folyamatosan likvidálni akarták őt parlamenti politikusok és személyesen Saron is, ám emellett tisztában voltak történelmi szerepével. Izrael történelme értelmetlenné válik a palesztin nép és Arafat nélkül, hiszen sikereik, kudarcaik, katonai győzelmeik erről a konfliktusról szólnak. Az egyik nagyobb területet akart a másik kárára, a másik pedig azt, hogy Izrael ne vegye el a területeit. Ez egy tragikus küzdelem a két nép között, ahol a politikusok befolyásolták a dolgok menetét. Arafat teljes mértékben partner volt a megbékélési folyamatban, ám az utóbbi időben előtérbe került a cionista politika, amely nem akar megállapodni. Most majd el fog dőlni, mi lesz Arafat halála után: az új vezetés valószínűleg pragmatikusabb lesz, könnyedébben kezeli a dolgokat, és esetleg az Egyesült Államok is hajlandó lesz elismerni őket. Arafat halála után Saron kerülhet nehéz helyzetbe.
