A nemzetiszocialista bűnözők NDK-beli „felhasználásának” gyakorlatát mutatja be Henry Leide történész új könyve, amelyről a Die Welt Antifasiszta mítosz címmel közöl írást.
Minden hiányossága ellenére, legalább „következetesen antifasiszta” volt az NDK. Mindmáig így vigasztalja magát nem csak sok kelet-német, de számos nyugati baloldali is. Nem sok marad abból a mindmáig élő tézisből, miszerint az NDK következetesen megtett volna mindent a nemzetiszocialista bűnösök üldözéséért – állítja Leide. Majd úgy folytatja, minden az említett bűnök feldolgozására és az érintett bűnözők üldözésére vonatkozó cselekedetüket szigorúan az NDK éppen aktuális érdekeihez igazították.
Különösen izgalmasak a Leide könyvében leírt eddig ismeretlen esettanulmányok. Így szállított – az SS múltja miatt zsarolt NDK állampolgár Kurt Harder, aki egykor a Birodalmi Biztonsági Főhivatal bürokratája volt Berlinben és a theresienstadti koncentrációs táborban – 1957 óta összesen 3300 oldalnyi besúgói jelentést, a rendszert bíráló óvónőkről, elégedetlen rendőrökről, s más egyszerű emberekről.
Az auschwitzi tábor Gestapo munkatársa, Josef Settnik, 1964-ben „írt alá” a Stasinak, hogy jelentéseket küld a katolikus közösségéről, valamint a munkatársairól. A Stasi emberei világossá tették Settniknek, hogy „sok jóvá tennivalója van”, amit csak állandó és jó minőségű feladat teljesítéssel tehet meg. Még amikor arra utaló adatok merültek fel, hogy Settnik a koncentrációs táborban saját kezűleg kínzott foglyokat, a Stasi megvédte spiclijét.
Még a kommunisták üldözésében való részvétel sem jelentett biztos felelősségre vonást az NDK-ban, ha azt a Stasi nem akarta. Willy Läritz például Lipcsében 1933 és 1935 között brutális kegyetlenséggel kínzott meg 194 kommunista szimpatizánst. 1958-ban ügynökként szervezték be, miután közvetlenül a háború után már a Szovjetunió szolgálatában állt. A Stasi legszívesebben a nyugat-német elhárításhoz épített volna be, de Laritz 1960-ban a darmstadti államügyészség látókörébe került. Ezt követően a Stasi elzárta a hírcsapokat, s a leendő ügynökét megvédendő, Mielke minisztériuma megtagadta az együttműködést a nyugat-német igazságszolgáltatással. Így elegendő bizonyíték hiányában le kellett állítani az eljárást Laritz és egykori kollégája a rendőrfelügyelő és tömeggyilkossággal gyanúsított Heino Uhlenhaut ellen.
Nemcsak az NDK-ban, hanem nyugaton is tudatosan próbálkozott a kelet-berlini állambiztonság egy nemzetiszocialista funkcionáriusok ügynökként történő beszervezésével. Ezt jelzi Ernst Schwarzwäller példája, aki egykor a pomerániai SD hivatalt irányította, majd 1951-től dolgozott a vezetőjéről „Gehlen Szervezetnek” elnevezett NSZK hírszerzésnek. 1954-ben anyagi problémái miatt felvette a kapcsolatot Kelet-Berlinnel, ahol a lengyelországi bűncselekményei ellenére szívesen használták kettős ügynökként. Havi 1000-1500 márkát kapott kelet-berlini megbízóitól, akik lehetővé tették, hogy 1959-ben az NDK-ba meneküljön, fenyegető lelepleződése elől. Schwarzwäller 1977-ben számos NDK kitüntetés birtokosaként halt meg, anélkül, hogy bármikor nyomozás zajlott volna ellene.
A Stasi nem csak meghiúsította, hogy náci bűnösök ellen nyomozzon az igazságszolgáltatás, de előfordult, hogy a nemzetiszocialista rezsim üldözötteit vádolták meg kollaborációval, ha nem kívántak idomulni az államilag előírt „antifasiszta” képhez. Például 30 évig figyelt meg a Stasi egy Auschwitz túlélőt kollaboráció vádjával. Egy másik példa Fritz Erler esete. Az egykori SPD alelnök 1965-ben került a kelet-német állambiztonság látókörébe, mert határozottan antikommunista nézeteket képviselt. S megpróbálták azzal a váddal ellehetetleníteni, hogy a Gestapo besúgója volt – a valóságban Erlert 1939-ben a népbíróság tíz év börtönre ítélte.
origo.hu
Löködöd ám a k…rva anyádat!
