– Politikai pályája híven példázza az úgynevezett narancsos forradalom sorsát. Ott volt a Majdanon, s kampányfőnökként segítette az elnöki székbe Viktor Juscsenkót. Később az ukrán hatalom csúcsain töltött be fontos tisztségeket, aztán összekülönbözött a „főnökével”, s mára csalódva a politikában, teljesen körön kívül került. Csalódott?
– Igen. Azokkal az értékekkel, eszközökkel, amelyek a mai ukrán politikát jellemzik, semmilyen közösséget nem vállalok, s ebben a piszkos játékban közvetlenül nem is veszek részt. A független Ukrajna legszebb éveiben volt szerencsém belekóstolni a nagypolitikába, s a történések aktív részeseként éltem át a Majdant. Olyan idők voltak ezek, amikor nem volt szégyen politikusnak lenni. Két évig voltam képviselő, ezután leadtam a mandátumomat, s nem is jelöltettem magam többé. Nem léptem be egyetlen pártba sem. Ez a magatartás az ukrán politikában nem szokványos. A képviselők inkább pártot váltanak. Ez sehova sem vezet, így a politikából inkább kiléptem.
– Amiről most beszélünk, az még javában Viktor Janukovics győzelme előtti történet. Ott a Majdanon 2004-ben, majd az elnöki adminisztráció vezetőjeként valószínűleg nem erről álmodott. Valami azonban eltört, s Önnel együtt egy ország csalódott a reményeiben. Hol tévesztettek utat?
– Már a 2004-es elnökválasztások előtt. Akkor már vagy tíz éve dolgoztam a különböző posztokon kabinetfőnökként közvetlenül Juscsenko mellett, így jól ismertem. Ám amikor megkérdeztem tőle, hogy kikkel akarja átalakítani az országot, meglepődött a kérdésen. Úgy gondolta, hogy Leonyid Kucsma bukása után jönnek majd az európai gondolkodású fiatalok ezrei, s minden magától megváltozik. Előre nem tervezett tehát semmit, csak a győzelem megszerzését, az előző rendszer lerombolását tekintette feladatának. Naiv elképzelés volt. Az apparátus mint egy húsevő növény falta fel Juscsenkót, aki már semmin sem akart változtatni. Még a saját adminisztrációjában vagy a nemzetbiztonsági tanácsban sem. S akkor még a nagy reformokról nem is beszéltem. Csupán annyi történt, hogy a saját oligarcháival vette körül magát. Nem tévednek tehát nagyot azok, akik úgy gondolják, hogy 2004 polgári forradalom volt, amelyet aktívan támogatott az üzleti körök egy része, s a lényegi változás elmaradt.
– S kikre hallgatott akkor az elnök? Régi harcostársaként nem tudott hatni Juscsenkóra?
– Nem. A mi viszonyunk rendkívül közvetlen és nyitott volt. Mindent őszintén megbeszéltünk. Amikor azonban kezdődtek a RosUkrEnergóval kapcsolatos ügyek, Juscsenko ezekről már nem beszélt velem. Jól tudta ugyanis, hogy mi erről a véleményem. Három hónappal az elnöki adminisztráció élére kerülésem után be is adtam a lemondásomat, s csak arra vártam, az elnök politikai értelemben mikor találja alkalmasnak a pillanatot annak elfogadására. Hét hónapot kellett erre várni.
– Ezek után a válás már aligha volt békés…
– Hát, akadt néhány éles hangú beszélgetésünk, amire korábban soha nem volt példa. Még a ’90-es években tisztáztam Viktor Andrejeviccsel, hogy nem tudok olyan emberrel dolgozni, akiben nem hiszek. S az elnökké választásig nem volt köztünk ellentét. Egyetértettünk a stratégiai kérdésekben. Ekkor azonban érezhetően megváltozott, s addig nem ismert tulajdonságai kerültek előtérbe. Kellemetlen volt például hallgatnia a kritikát, s nehezen viselte, ha valaki szembeszegült vele. Juscsenko azonban ismert, s tisztában volt vele, hogy nem blöffölök, a lemondási szándékom komoly.
– Szavai ismét csak megerősítik bennem azt a tételt, hogy a hatalom megváltoztatja a legokosabb embereket is. Egyetért ezzel?
– Igen. S nem csak arról van szó, hogy sokszor olyan tanácsadókkal veszi körül magát, akik azt mondják, amit hallani szeretne. A dolog ennél bonyolultabb. Juscsenko még az Ukrán Nemzeti Bank elnöke volt, amikor korrupcióval vádolták meg, s igyekeztem tisztázni őt egy beszélgetésen. Partnerem, egy bölcs amerikai tisztségviselő ekkor megkérdezte, hogy Ukrajna korrupt ország-e, s Juscsenko sikeresen építi-e a karrierjét. Mindkét kérdésre csak igennel tudtam felelni, aláhúzva Juscsenko kvalitásait, tehetségét. Beszélgetőpartnerem ekkor vállamra tette a kezét, s mosolyogva elmagyarázta, hogy egy korrupt országban csak korrupcióval lehet előrejutni. Ellenkező esetben kidobja a rendszer. Akkor ezzel nem nagyon foglalkoztam, később azonban, amikor átalakítási tervek helyett az egykori miniszterelnökből lett fiatal forradalmárokról hallottam, bizony eszembe jutott. A rendszert ugyanis csak abból kilépve, alternatívát mutatva lehet megváltoztatni, belülről nem. Ez a rendszer már a fiatal politikusokat is beszippantotta, s akinek a jó viselkedésért cserébe nem elég a korrupciós jutalék, kiveti magából.
– Eddigi beszélgetésünket úgy is összegezhetnénk tehát, hogy Ukrajnában a politika nem más, mint a lényeget eltakaró paraván, s a hatalom valójában nem az elnök és a kormány kezében van. Osztozniuk kell azon az oligarchákkal, akik a Szovjetunió felbomlása után nemcsak üzleti birodalmakat, hanem saját pártokat is építettek, s a politikai élet változása valójában a köztük lévő, üzleti érdekek által vezérelt viszony alakulásának függvénye. Csakis azok a politikusok bírnak némi függetlenséggel, akik ki tudják játszani egymás ellen ezeket az oligarchákat. Jól gondolom?
– Igen, s ezért nem léptem be egyetlen pártba sem. Mert pártot alapítani könnyű, ám aki a fenntartását támogatja, annak abszolút nem érdeke, hogy az országban a fent leírt helyzet változzon. Nem többet, mint befolyást akarnak a pénzükért a politikában. A cél pedig a jelenlegi, számukra kedvező viszonyok konzerválása. A hatalom tehát valójában a politika részvényeseinek a kezében van. Aki ezt a csúcsokon nem érti, az tudatosan dugja a fejét a homokba.
– Szomorú ezt hallani, de térjünk vissza a 2004-es történésekhez, hiszen a Majdan kulisszái mögött is furcsa dolgok történtek. Említette már, hogy valójában akkor is az oligarchák harcoltak egymással, de említhetném az amerikai finanszírozást is. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy Juscsenko állítólagos megmérgezése körül még mindig sok a homály, s az érintett elnökként nem tudta ezt eloszlatni. Lehet, hogy nem is akarta?
– Nézze, én az elnöki adminisztráció vezetőjeként nem voltam képes eligazodni azon, hogyan is halad a nyomozás. Az összes érintett szerv valamelyik érdekkör befolyása alatt áll, s ebben a kaotikus helyzetben valaki mindig lassítani tudja a folyamatot. Juscsenko például már egy éve elnök volt, s a főügyész, Piszkun terjesztette, hogy nem is mérgezték meg. Azzal érvelt, hogy az elnök otthon nem hajlandó vizsgálatnak alávetni magát. Juscsenko ekkor ismét adott vért, s ekkor más kifogást találtak. Hiába igazolta három laboratórium is a dioxin-mérgezést, felmerült, hogy a levett vért nem megfelelően tárolták, s szállították. De számomra az elnök közreműködő készsége eleve bizonyítékértékű.
– S mi van az amerikai támogatással? Atlantista elkötelezettségűként nem érzi Ukrajna elárulásának azt, hogy a 2004-es lelkes és hatékony támogatás után Washington azonnal hátat fordított Kijevnek, amikor később megváltoztak a geopolitikai érdekek?
– Az Egyesült Államokban mindig is két tábor feszült egymásnak. Az egyik elsősorban a belpolitikára koncentrál, míg a másik geopolitikai érzékenysége jóval nagyobb. Itt is elsősorban erről van szó, nem beszélve arról, hogy Amerika energiáit lekötötte Afganisztán és Irak, s bárki követi Busht, változtak volna a prioritások, s a külpolitikai gondolkodás előterében Kína és a Közel-Kelet lesz. De meg kell jegyezni azt is, hogy az ukrán vezető politikusok sem nagyon tudják, mit kezdjenek a külpolitikával, s csak reagálnak a történésekre. Ebben nem segít a diplomáciánk sem, hiszen húsz évvel a függetlenség kivívása után is gyenge, s az apparátus itt is különböző érdekcsoportoktól függ.
– Juscsenko sem volt képes reagálni a geopolitikai helyzet változására, hiszen patrónusa, az Egyesült Államok elfordulása után is harcban állt Moszkvával. Miért?
– Tény, hogy nem tudott váltani, de azt is figyelembe kell venni, hogy megválasztását Putyin személyes sértésnek vette. Addig ugyanis Ukrajnában mindig csak az a jelölt győzhetett, akit a Kreml támogatott. A helyzet megváltozott, s ez alapvetően meghatározta kettejük, s a két ország viszonyát. Ráadásul két teljesen eltérő karakterű emberről van szó, akik képtelenek leülni egymással, s bármiről is beszélgetni. Nem is képesek, s nem is akarták. Ráadásul a politika leragadt az arany tojást tojó tyúknál, a gázimportnál, s Juscsenkót is csak a RosUkrEnergo feletti befolyás megszerzése, Timosenko kigolyózása érdekelte. Nem értett a külpolitikához, s nem is érdekelte, így szépen belesodródott a szembenállásba, ami végül már számára is csapdahelyzet volt.
– Az európai integrációért felelős egykori miniszterelnök-helyettesként elszomorodva gondolhat vissza arra, hogy a lelkes integrációs terveket Brüsszel milyen hidegen söpörte le az asztalról, míg most éppen Janukovics vezetésével kerülhet közelebb az Európai Unióhoz Ukrajna. A társult tagságról és a szabad kereskedelemről a végső szakaszban lévő tárgyalásokat azonban megakasztotta a Timosenko-ügy. Milyennek látja most az esélyeket?
– Az a tény, hogy újabb ügyben is vádat emeltek Julija Timosenko ellen, elbizonytalanítja a kilátásokat, s a helyzet komoly kihívás az európai közösség számára is. Eleinte érteni véltem a hatalom logikáját. A cél az volt, hogy helyére tegyék Timosenkót, felülvizsgálják a gázszerződést, majd megmutatva az igazságszolgáltatás európaiságát, az ominózus cikkelyt megváltoztatva kiengedik az exkormányfőt, s aláírják a megállapodást az EU-val. Ez az elképzelés azonban szétesett, s az újabb vádemelés ugyancsak elgondolkoztató. A hatalom ezzel az ország jövőjét temeti, hiszen ha Ukrajna most nem írja alá az említett megállapodásokat az EU-val, akkor erre évekig nem lesz esélye, s a „dicső múltban” ragad.
origo.hu
Így alázzák meg segítőiket a Tisza központjában – mutatjuk a botrányos szavakat
