Kínzás, háború és Izrael

Megdöbbentő tudatlanságról tett tanúbizonyságot majdnem az összes republikánus elnökjelölt-aspiráns.

Nyilvánvaló: amikor az országban évtizedek óta nem látott gazdasági visszaesés, munkanélküliség és általános aggodalom tapasztalható, a külügyi kérdések némileg háttérbe szorulnak. Obama ráadásul éppen e téren számolhat be a legtöbb számottevő eredményről: az elnököt, aki lezárt két háborút, hozzájárult néhány közel-keleti diktátor bukásához és elkapta az ország legnagyobb ellenségét, ezen az egy téren nehéz támadni. A konzervatívok szerint ráadásul a hazai gondok egyik oka, hogy Obama túl sokat foglalkozik a világgal, s túl keveset Amerikával: a külügyekben való járatlanság ennek megfelelően szinte már erény a jobboldalon. Herman Cain egy korábbi nyilatkozatában emlékezetesen úgy fogalmazott, az USA elnökének nem kell tudnia, hogy hívják „Üzbeki-beki-bekisztán” vezetőjét – pedig az amerikaiak afganisztáni ellátmányának jelentős része éppen Üzbegisztánon keresztül érkezik.

A vita Cain kijelentésének szellemében telt: a jelöltek militánsan kezdték, jellemtelenül folytatták, és végül elérkeztek a megdöbbentően nevetségesig.

Mitt Romney és Newt Gingrich is úgy fogalmazott, Iránt meg kell támadni, ha csupán így lehet megakadályozni a nukleáris fegyver megszerzését, Michele Bachmann pedig máris „nemzetközi atomháborút” vizionált Izrael ellen – ebben többek közt részt vett a Hamász is, melynek tagjai valószínűleg még képen sem igen láttak soha atomfegyvert. Izrael egyébként is kitüntetett szerepet élvez a republikánusok külpolitikai terveiben: Rick Perry például kifejtette, minden egyes államtól megvonná az amerikai segélyt – gyorsan hozzátette azonban, Izrael bizonyára még így is jogosult lenne rá. A kormányzó kampánya, a közel-keleti szövetséges fontosságát hangsúlyozandó, még a vita közben külön közleményt adott ki, mely újra aláhúzta a zsidó állam kivételezett helyzetét.

A „Hakkani-hálózat” szókapcsolat számtalanszor elhangzott az este, azt valójában senki nem tudta megmondani, hogyan kellene elbánni vagy megegyezni a pakisztáni–afganisztáni felkelőcsoporttal. Romney leszögezte, ő sosem tárgyalna terroristákkal – azt azonban nem mondta el, akkor hogyan vetne véget a látszólag megoldhatatlan konfliktusnak. Herman Cain összefüggéstelen gondolatfoszlányokkal próbált valamit válaszolni a kérdésre – végül pedig határozottan kijelentette, fogalma sincs róla, hogy Pakisztán barát-e vagy ellenség. Iránnal szemben körvonalazott taktikájának – az üzletember nem vásárolna olajat az iszlám köztársaságtól, ezzel bedöntve annak gazdaságát – csupán egyetlen szépséghibája van: az USA jelenleg sem vesz egyetlen csepp olajat sem Irántól. A republikánusok emellett bebizonyították, nincsenek morális aggályaik, ha az ellenfélről van szó – vagy bárkiről, akit annak lehet nevezni.

Jellemző, hogy a két legnépszerűtlenebb politikus bizonyult a legjózanabbnak. Jon Huntsman kifejtette, Iránnal tárgyalni kell, Kínával nem érdemes ujjat húzni, mert annak az amerikai vállalkozók látnák kárát, és kategorikusan elutasította a kínzás minden fajtáját, leszögezve, az Egyesült Államok saját elveit és érdekeit hazudtolja meg, ha vízbefojtással próbál információhoz jutni. Ron Paul hasonlóan fogalmazott, hozzátéve, ez a gyakorlat józan ésszel meggondolva haszontalan is, hiszen az így szerzett adatok majdnem mindig pontatlanok.

A többi jelenlévő azonban sem az elvekből, sem a józan észből nem kért. Az est legmegdöbbentőbb nyilatkozatát – nem meglepő módon – Bachmann tette: a minnesotai képviselő asszony szerint az egyre inkább szocialistává váló Amerikának a jóléti kiadások terén Kínát kellene követnie, ott ugyanis nincs ételosztás, és mindenki saját maga gyűjt a nyugdíjára. A hirtelen kommunista útra térő politikus kijelentette, „megszüntetné a jóléti programokat”, annak ellenére, hogy honlapján olvasható programjában jelentős szerepet kap az időseket védő Medicare és Social Security fontosságának hangsúlyozása.

A sorozatos baklövések, csúsztatások vagy egyszerű hazugságok akár szórakoztatóak is lehetnének. Az embernek azonban hamar az arcára fagy a mosoly, ha belegondol, hogy a színpadon álló politikusok, akik láthatóan az átlagos hírolvasó tájékozottságával és a házi légy morális tartásával sem rendelkeznek, egyszer a világ leghatalmasabb országának élére kerülhetnek – csupán egyetlen gombnyomásra a világpusztító „piros gombtól”.