Vukovár elestére emlékeztek

Horvátországban minden évben november 18-án emlékeznek meg a két évtizeddel ezelőtt kezdődött függetlenségi háború áldozatairól, Vukovár elestének évfordulóján. A horvátországi magyar áldozatok emléke előtt november 16-án tisztelegnek a Duna-parti városban.

A jugoszláv néphadsereg egységei és a szerb szabadcsapatok 1991. augusztus 25-én kerítették be a várost. A horvát katonák nagy véráldozatokkal, a többszörös túlerővel szemben majdnem három hónapig tartották állásaikat, amelyeket az ostromlók csak november 18-án törtek át. Vukovár nagyon sokat szenvedett, ép ház alig akadt az ostrom után, máig sem sikerült teljesen eltüntetni a háború sebeit. A szépen kitatarozott házak közt gyakran feltűnik egy-egy romhalmaz, s aki elfeledte volna a nehéz napokat, azt a szitává lőtt víztorony emlékezteti a múltra.

A lerombolt településen egy középület, a városi kórház vált az értelmetlen pusztítás jelképévé. Noha az épületre kiakasztották a vöröskereszt zászlaját, ennek ellenére mintegy ezer gránát találta el az ispotályt. A betegeket már a harcok első napjaiban a kórtermekből le kellett szállítani a biztonságosabb alagsorba. Naponta mintegy 60-70 sebesültet vittek be, akiknek java része civil volt.

Utolsó út

A város elestekor a kórház romos falai között félezer ember – szerbek, horvátok, magyarok – várták sorsuk jobbra fordulását. Csalódniuk kellett. A győzelemittas katonák 261 embert, betegeket, orvosokat, nővéreket gyűjtöttek össze. A legfiatalabb közülük 16 éves volt, de a lefogottak között a nyolcadik hónapjában járó kismama is volt.

A legyengült embereket buszokba zsúfolták, s erős katonai kísérettel a Vukovártól öt kilométerre fekvő ovcarai mezőgazdasági kombinát raktáraiba zárták. A foglyokat november 19-én és 20-án tizenötös csoportokban egy traktor vontatta pótkocsira tették, s az épülettől kilencszáz méterre fekvő erdőszélre szállították. Ez volt az utolsó útjuk, ma is látni lehet a fák kérgén az egykori géppuskagolyók nyomát. Csupán egy embernek sikerült leugrania a platóról, s noha lőttek rá, a kukoricásban menedéket talált, s az éj leple alatt el is érte a horvát állásokat.

„Vukovár volt a szerbek Sztálingrádja”

„Vukovár volt a szerbek Sztálingrádja” – idézi Csermák Zoltán Kanalas János kórógyi tiszteletest a két évtizeddel ezelőtt történtekről. „Itt vesztették el a háborút, katonai és morális vereséget szenvedtek. A vukováriak igazi hősök voltak, Európa negyedik legnagyobb hadseregét tartóztatták fel, s a sors szeszélye, hogy szerbek is voltak a védők között. A fiatal Horvátország időt nyert, s a vukovári hősök áldozata árán Eszék is megmenekült” – mondta el Kanalas János.

Az egykori vérontásra több emlékmű is figyelmeztet, a kórház alagsorában 2006-ban múzeumot alakítottak ki. A tömegsírokat feltárták, s 192 személyt azonosítottak. Az elhunytakat a vukovári csata halottaival együtt az Emléktemetőben helyezték örök nyugalomra. A szépen rendben tartott sírkertben mintegy ezer ember értelmetlen haláláról elmélkedhetnek a betérők.

Magyar áldozatok

Mint Csermák Zoltán fogalmaz: mi, magyarok is gyászolhatunk a keresztek láttán. A háború előtt mintegy ezer honfitársunk lakott a magyar határtól alig nyolcvan kilométerre fekvő városban, s az áldozatok és a kivégzettek között is voltak magyarok. Az atrocitások is hozzájárultak ahhoz, hogy mára 406 főre csökkent a számuk.