Aknamezők szabdalják szét Boszniát

Nikola Djukic magyarországi nagykövet szerint Bosznia-Hercegovina sosem lesz egységes állam, és ez így van jól.

– A daytoni egyezmény újabb évfordulójához közeledve sokan felteszik a kérdést: az 1995-ös célkitűzések közül eddig melyeket sikerült teljesíteni?
– Több területen is jelentős haladást értünk el. A békeszerződés óta például több országos és helyi választást rendeztünk; a nemzetközi közösségben teljes mértékű egyetértés van ezek igazságosságáról és demokratikusságáról. A rendőrségi reformot is véglegesítettük, az országos együttműködés szinte tökéletes, ám az entitások szintjén és a semleges Brcko körzetben még sok feladatunk van. A hadsereggel kapcsolatban hatalmas győzelem volt, hogy 2005-re sikerült egy egységes, civil irányítás alá tartozó haderőt létrehoznunk, az addigi három külön hadsereg helyett. Az emberi jogokkal kapcsolatban nem voltak különösebb problémák, nagyon részletes kisebbségvédelmi törvényeink vannak, azonban az alkotmányunk – főként a nemzetiségek parlamenti képviseletét tekintve – nincs összhangban a Strasbourg által megfogalmazott emberi jogi követelményekkel, a közeledési folyamat pedig nagyon lassú. A menekültek helyzetének rendezése volt az egyik legnehezebb feladat, hiszen a harcok alatt legkevesebb kétmillió ember kényszerült elhagyni lakóhelyét. A visszatelepítési folyamat ma már 98 százalékban kész, de infrastrukturális okokból sokan továbbra sem térhetnek haza; kórházak és iskolák hiányában sokan nem tudnak életképes városokba visszaköltözni.

– Egy friss tanulmány szerint a Balkánon minden negyedik ember – többségük illegálisan – rendelkezik valamilyen fegyverrel, de ezt sokan a kulturális tradíció számlájára írják. A háború során azonban rengeteg fegyvert hagytak hátra a harcolók, és mint Irakban, Afganisztánban, vagy a legújabb példa szerint Líbiában, itt is lehetetlen volt azok összegyűjtése, pedig ez szintén szerepelt a daytoni célok között. Hogyan áll ez a folyamat?
– Valóban kulturális sajátosság az esküvőkön, szilveszterkor, egyéb ünnepségeken való „pufogtatás”, ám fontosnak tartom leszögezni, hogy kizárólag a legális fegyvertartást soroljuk a tradíció számlájára. A papírokkal rendelkezők aránya pedig átlagosnak tekinthető a régióban, és a háború előtt nem is voltak problémáink. A háború óta azonban kezelésre szorul a probléma: a nálunk állomásozó nemzetközi erők, a boszniai hadsereg, a védelmi minisztérium és a rendőrség szoros együttműködést folytatnak a fegyverek összegyűjtésének érdekében, és ma már elmondhatjuk, hogy ezek többsége biztonságban van. A legnagyobb probléma a felbecsülhetetlen mennyiségű taposóakna eltávolítása, amelyhez – a nemzetközi szakértőcsoportok segítsége ellenére – még legalább ötven évre és rengeteg anyagi támogatásra lesz szükségünk. Addig pedig az idelátogatóknak csak azt javasolhatom, hogy ne nagyon térjenek le a főutakról, és utazás előtt tanulmányozzák a háborús térképeket, hogy a csapatok egykori fő harcvonalait elkerülhessék.

– Egyetért azon szakértőkkel, akik szerint a daytoni egyezmény csupán egy háború békés lezárására volt alkalmas, nem pedig hosszú távú államépítésre, s helyette egy újabb egyezményt kéne létrehozni, amely hatékonyabb együttműködésre kötelezné a három széthúzó nemzetet?
– Egyáltalán nem értek ezzel egyet. A nemzetközi közösségben is elfogadott tény, hogy Bosznia-Hercegovinát nem lehet központosítani, és éppen a decentralizáció a helyes út. Jelenleg – csupán jelenleg – Bosznia számára még mindig Dayton a legjobb megoldás. Azonban – szintén Daytonnak hála – az ország egységességére is több példa van. A már említett hadsereg, amely a világ öt pontján segíti a NATO munkáját, például Afganisztánban és Sierra Leonéban, vagy a közös adózási rendszer is összeköti az entitásokat. A széthúzást azonban jól jelképezi, hogy a politikai pártok még mindig nem képesek létrehozni egy minisztertanácsot. Természetesen a legtöbb vita Dayton hagyatékával kapcsolatban az ENSZ-főképviselő szerepével van; néhányan például szeretnék, ha nem közvetlenül Szarajevóból, hanem külföldről hajtaná végre a feladatát. Azt hiszem, nem egy felső személyre, inkább a helyi illetékesekre és a pártok vezetőire kell bízni a megegyezést.

– Akkor is, ha ez tizennégy hónap elteltével sem sikerül?
– Ahogy Valentin Inzko (az ENSZ boszniai főképviselője – a szerk.) is leszögezte, ő ebbe nem szól bele. A minisztertanács felállítása, és ezzel az – amúgy sikeresnek tartott tavaly októberi választások óta munkáját kényszerűségből tovább folytató – előző kormányzat leváltása egyedül Bosznia házi feladata, és nem a nemzetközi közösségé. Az ország kormányzása működik, az elnökválasztás is sikeres volt, ám a hat parlamenti párt eddigi érdemi tanácskozásai egyelőre nem jártak sikerrel; működő, stabil kormányzat nélkül pedig semmilyen nemzetközi szervezet nem tekint ránk tárgyalópartnerként. Ettől függetlenül olyan, hogy egységes Bosznia, vagy „boszniai nemzet” sosem lesz, de egyáltalán nem lehetetlen így élni. A mozgás szabadsága 1996 óta megvalósul, senki sincs összezárva senkivel, így élünk együtt, egymás mellett. Nincsenek biztonsági problémák, és nem hallani olyan nemzetiségek közötti erőszakos összetűzésekről, mint más országokban – ebbe természetesen nem tartoznak bele az esetleges kocsmai verekedések.

– Mégsem mindenki elégedett, a horvátok például a bosnyákokéhoz és a szerbekéhez hasonló saját entitásra vágynak, és sérelmezik a bosnyák–horvát föderációban tapasztalható iszlamizációt, amit konkrét támadásnak érzékelnek.
– Valóban nem lehet őszintén azt mondani, hogy a horvátok ne akarnák fenntartani az önálló identitásukat. Azonban az is igaz, hogy a számuk egyre inkább csökken; a háború óta arányuk 17-ről 12 százalékra csökkent – pontos számokat nem tudunk, mert a legutolsó népszámlálás éppen húsz éve volt –, a parlamenti képviseletük viszont nem igazságos, s ezért érthetően elégedetlenek. Egy év múlva Horvátország teljes jogú tagja lesz az EU-nak, és ez – bár nagyon is támogatjuk a csatlakozást – egyelőre elképzelhetetlen mértékű problémákat okozhat majd nekünk, a boszniai horvátok mindenesetre szabadon eldönthetik, hogy inkább Horvátországot választják-e. Az iszlámról szólva pedig fontos hangsúlyozni, hogy a bosnyák mozlimok teljes mértékben az európai iszlámot testesítik meg, ez az erőszakos hittérítés pedig külföldi eredetű és finanszírozású. Még a háború idején kezdődött el, és elmondhatom, hogy maguknak a bosnyákoknak sem tetszik.