A történelem meghaladható, de nem tehető meg nem történtté – ezzel a problémával szembesülnek Nyugat tagállamai, ha szkeptikusan a keletiekre tekintenek. Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) alapító államai egész más felszabadítási történelemmel rendelkeznek, mint az évtizedekkel később felvett keletiek. Belgium, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia a második világháború győztesei közé tartoztak, felszabadulásukat kevésbé maguknak, inkább az angolszász hatalmaknak köszönhetik. Az, hogy a németeket is megkérték az alapításra, egy újabb háború elkerülése miatt volt szükséges.
Három évtizeden keresztül, az 1957-es római szerződést követően, az EGK konszolidálódott és kiegészült Dániával, Írországgal, Nagy-Britanniával, végül bővült Görögországgal, Portugáliával és Spanyolországgal.
A nagy 1989–1990-es európai átalakulás meglepte ezt a közösséget. Ők berendezték jövőjüket a Szovjetunió által fogva tartott közép- és kelet-európai országok nélkül. A vasfüggöny nem csupán Európát, de az európai gondolkodást is szétvágta. A lengyel és magyar reformtörekvéseket a Varsói Szerződés problémájaként és nem az Európai Közösség (EK) problémájaként értelmezték.
A vasfüggöny leomlásakor egy paradox helyzet állt elő. Az NDK, a szovjet birodalom sarokköve, hála Kohl zseniális politikájának, Kelet-Németországként egy pillanat alatt az EK tagja lett. Mindazok, akik az összeomlást előidézték, azonban kívül maradtak a szervezeten. A régi menetrend szerint az EK a következő években Finnországot, Ausztriát és Svédországot vette fel. A szabad Európa nem a szellem, hanem a gazdaság közösségeként viselkedett. Ebből eredtek a megértési problémák és más nehézségek Európa két oldala között.
Észtországtól Bulgáriáig a népek magukat szabadították fel, láthatóan egyetlen külföldi hatalom sem sietett a segítségükre. Ugyan volt olyan alkalom, amit kihasználtak – például a Szovjetunió lázas gyengesége tette lehetővé a láncreakciót. De a hajtóerő mindenütt egyforma volt, a saját nemzeti identitás megőrzése és sok helyen a keresztények ellenállása a kényszerű ateizmus ellen. A közös siker növelte Tallinntól Szófiáig a népek nemzeti önbecsülését. Majdnem amerikaiaknak érezték magukat, azaz Európa felszabadítóinak. Ezt azonban nem kívánta megérteni a Nyugat nacionalizmusellenes elitje, s ez megnehezítette a hatékonyabb koalíciók alapítását egymás között is.
Amikor 2004-ben hét államot, majd 2007-ben a maradékot felvették az unióba, már bebetonozták a hibás fejlődési alapokat. A termelékeny vállalkozások gyakran oligarchák kezébe kerültek, vagy éppen a Brüsszelben szívesen látott külföldiekébe, a maradék nem volt alkalmas sem egy széles, erős középosztály felépítésére, sem egy részvényesi kultúra meggyökereztetésére. Ezen az alapon hosszú távon csak az válik gazdaggá, aki politikai pozícióit saját vagyonosodására használja. Ebből következik a nagyszámú kormányváltás: aki pozícióba jutott, az korrupciógyanúba kerül a választók szemében, az újraválasztása érdekében pedig még többet ígér. Néhány országot a Nyugat szemében már ez is ellenszenvessé tett.
Létezik egy másik tényező. Az 1989-es önfelszabadítók szeretnének önrendelkezők lenni. Ezt nem hajlandó a közösségi konszenzus logikájára épülő nyugati elit elfogadni. Nem az elsők a varsói Kaczynski testvérek, a prágai Vaclav Klaus és majd minden magyar miniszterelnök Antalltól Orbánig, akiket a jobboldali, a baloldali és a liberális nacionalizmus vádjával támadtak. Különösen a keresztény álláspontok csípik a baloldali–liberális megmondóemberek szemét Berlintől Madridig. Így megnehezítik a demokratikus politikusok számára, hogy több értelemben is megfeleljenek a demokrácia elvárásainak, tehát eleget tegyenek a nyugati igényeknek és a hazai választóknak. Brüsszel keményen ítél. Két évtizeddel a piacgazdaság bevezetése után csak két tagállam tejesen EU-érett, azaz tagja joggal az euróövezetnek.
Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)
