A Baloldali Párt vezetése volt az egyetlen, aki kezdettől fogva világosan látott, s ezt most el kell ismerni. Joachim Gauck nem barátja a baloldalnak. Nem volt és nem is lesz az, függetlenül attól, vasárnap hányan voksoltak rá arról az oldalról. Ténylegesen ő a szövetségi köztársaság történetében a legkonzervatívabb.
Már első körben, 2010-ben sem akart a Baloldali Párt Gauckról tudni. Ezért a Zöldek élesen bírálták őket, mert „történelmi esélyt” játszottak el. Ez akkoriban igen különös volt, mert mindenért, amit az egykori polgárjogi aktivista első bemutatkozó látogatásán a kül- és belpolitikáról mondott, azért normális körülmények között háborús uszítónak és a jóléti állam ellenségének bélyegzik, még holokauszt relativizálással és a nagytőke támogatásával is vádolható lehetne. Így nem könnyű megérteni, mi vezette Sigmar Gabrielt és Jürgen Trittint, hogy pont Gauckot zárták szívükbe.
A másik, talán még nagyobb talány, hogy a kancellár miért akarta eleinte elkeseredetten megakadályozni a rostocki férfi megválasztását. Vagy ellenállása esetleg csak színjáték volt, hogy ellenfeleit egy olyan lépésre késztesse, ami nem sokkal később óriási hibának bizonyul? Ez igazán illene a kancellárhoz, de ez talán mégiscsak a helyzet túlkombinálása volna.
Gauck boldog prédikációja a szabadságról nemcsak ellentétben áll a pártok által meghatározott állammal, mely őt a magas hivatalba emelte, hanem a nép többségével szemben is, akiket képvisel. A szövetségi köztársaság az egyetlen állam a földön, ahol egy politikusnak akkor kell magyarázkodnia, ha az adót csökkenti, és nem akkor, ha emelni készül. Németországban az igény az igazságosságra (ami ott leginkább egyenlőséget jelent) mindig sokkal kifejlettebb volt, mint a szabadságvágy. Ha a biztonság vagy a szabadság között kell választani, akkor a többség az elsőt részesíti előnyben.
(Der Spiegel – spiegel.de)
origo.hu
Sasvári Sándor megrázó vallomása: így tették tönkre a családját
