NATO-csúcs az egység jegyében – Hollande különutas marad?

A jelenleg 28 tagállamot tömörítő Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) csúcsszintű értekezletet tart vasárnap és hétfőn az egyesült államokbeli Chicagóban.

Néhányan ehhez halkan hozzáteszik: jobb híján. De mi lehetne az a „jobb”, ami most nem reális? Leginkább két dolog: vagy a globális béke és biztonság kereteinek további szilárdítása a NATO–orosz rakétavédelmi együttműködés tényleges előmozdítása révén, vagy pedig a NATO további bővítése, tehát „a szabadság és a biztonság övezetének” kiterjesztése.

Különböző okokból most egyikre sem nyílik mód, miközben Barack Obama figyelme mindinkább a novemberi amerikai elnökválasztásra irányul. A mostani időpont a legkevésbé sem alkalmas az oroszokkal való egyezségkötésre. Megfelelő, azonnal felvehető NATO-tagjelölt sem adódik, így kézenfekvő a megoldás: a „szeles városban”, ahol Obama a leginkább otthon érzi magát, olyan NATO-csúcsot kell rendezni, amely látványosan mutathatja az Egyesült Államok és biztonságpolitikai partnereinek egységét. Egységre amúgy is nagy szüksége van a szövetségnek. Konkrétan például abban, hogy Afganisztánból a nemzetközi erők egyes résztvevői ne spontán módon, saját pillanatnyi belpolitikai taktikázásuknak alárendelten vonják ki a csapatokat, hanem rendezetten, összehangoltan történjen a 2014-es kivonulás, az „együtt mentünk be, együtt jövünk ki” jelmondat jegyében. A chicagói csúcs érdekes kérdése lesz, vajon François Hollande, aki a francia elnökválasztási kampány során még a gyors francia kivonulás mellett kardoskodott, elnökként mennyit őriz meg eddigi verbális különutasságából. A NATO nagyjából évente tart csúcstalálkozót, de ez nem kőbe vésett szabály.

A 2008 tavaszi bukaresti NATO-csúcsot az tette emlékezetessé, hogy ott mondták ki: Ukrajna és Grúzia egyszer majd a szövetség tagja lesz, amint teljesíti a tagsági kritériumokat. A tétel elvben ma is érvényes, de nem túlzottan időszerű. Ukrajna immár deklaráltan nem akar NATO-taggá válni, a grúzok pedig az oroszokkal vívott, önmagukra nézve katasztrofális kimenetelű 2008 nyári villámháborúval jócskán aláásták saját NATO-integrációs esélyeiket.

A 2009 tavaszán a Rajna két partján – a franciaországi Strasbourgban és a vele átellenben a német oldalon fekvő Kehlben – rendezett NATO-csúcs az atlanti szövetség létrehozásának 60. évfordulójára esett, és a helyszín kiválasztása a német–francia megbékélésnek – a II. világháború utáni európai politika egyik legjelentősebb vívmányának – az üzenetét hordozta. Ott választották meg a NATO új főtitkárát Anders Fogh Rasmussen dán politikus személyében.

Putyin kivár

A 2010-es lisszaboni NATO-csúcsot már nem tavasszal, hanem novemberben tartották, de a több hónapos eltolódás mögött tényleges munka állt: Lisszabonban fogadták el a szövetség átfogó stratégiai dokumentumát a következő évtizedre. Medvegyev akkori orosz elnök is elfogadta a meghívást, és a csúcsszintű NATO–orosz tanácsülésen megállapodtak abban, hogy az atlanti szövetség és Oroszország együtt fog működni a rakétavédelem terén. Tavaly nem tartottak NATO-csúcsot, a mostani chicagói rendezvény pedig már túlságosan közel esik időben az amerikai elnökválasztáshoz. Putyin, a minap beiktatott régi-új orosz államfő úgy ítéli meg, nincs miért odautaznia, számára nem hozna kézzelfogható eredményt a találkozó, így inkább kivár, amíg eldől, ki lesz majd a Fehér Ház lakója a következő években.

Az európai rakétavédelem kialakításának sok munkával járó folyamata azonban nem állt le attól, hogy a kezdeti – lisszaboni – lelkesedés után időközben kiderült, egyelőre nem nagyon érintkeznek a nézetek a NATO és Oroszország között abban, mi lehetne a konkrét tartalma a kettőjük közötti rakétavédelmi együttműködésnek. Chicagóban be fogják jelenteni, hogy a NATO „kezelésében” részlegesen már működőképessé tették az alapvetően amerikai műszaki alapokon épülő európai rakétavédelmi rendszert.

Visszatérve a transzatlanti egység gondolatához, annak nem csupán az afganisztáni kivonulás megtervezésében van konkrét jelentősége, de abban is, hogy a pénzügyi szigor éveiben különösen fontos a tagállamok közötti ésszerű összehangolás a védelmi képességek fejlesztése terén. Chicagóban ennek jegyében várhatóan kijelölik a fő irányokat, milyen közös védelmi beruházásokra van leginkább szükség a nagyjából 2020-ig tartó időszakban. A közös védelmi szükségletek áttekintése során a NATO-ban abból indulnak ki – és ez egybevág a magyar biztonságpolitikai felfogással –, hogy függetlenül a világ különböző térségeiben végrehajtott műveletektől, változatlanul a tagállamok kollektív biztonságának megőrzése marad az atlanti szövetség alapvető feladata.