A démonokat legyőzte, most a népnyúzó kormányzat ellen harcol

Forrong a levegő Afrika utolsó királyságában – egy kicsi, ám elszánt csoport megelégelte a zsarnokságot és a nyomort, elszánt harcot hirdetett a demokráciáért.

A férfi, akivel találkozom, szép lassan beleereszkedik a székbe, összekulcsolja nagy, barna kezeit, és rám villantja hófehér mosolyát. Bárcsak láthatnák ezt a mosolyt: sok mögötte a fájdalom, ugyanakkor mégsem keserű, egy pillanatra sem, inkább reményteli, életvidám – ez a mosoly megmelengeti a lelket, és visszaadja a hitet az emberiségben. Bárcsak megmutathatnám, de nem tehetem. Valójában azt sem árulhatom el, hol van az a szoba, ahol beszélgetünk, és hogy hívják a férfit, aki szemben ül velem. Ha mindez képernyőre kerülne – még itt, Magyarországon, magyarul, ezen a bezárt, aprócska nyelven is – az beláthatatlan következményekkel járna számára. Figyelik, követik, kihallgatják – és ha hibázik, bezárják vagy eltüntetik – csak azért, mert hisz benne, hogy hazája, Szváziföld nincs örökös nyomorra ítélve az uralkodó kevesek által.

Szváziföld nem tartozik a világ legismertebb államai közé. Ha néhány hete megkértek volna, hogy mutassak rá a térképen, biztosan nem találtam volna meg – talán Afrikáig eljutottam volna, de tovább nem. A térképen a fekete kontinens legdélebbi részén kell keresnünk az országot, amely látszólag nyugodtan belesimul Dél-Afrika területébe – itt még nem látszik, mennyire elüt az egyébként sok szempontból fejlődő és demokratizálódó kontinens testétől ez a Magyarország területének alig egyötödével rendelkező királyság. Igen, királyság – Szváziföld Afrika utolsó abszolút monarchiája. A „monarchia” szó pedig itt nem csak cikornyás dísz, mint például Nagy-Britanniában: a király egyszerre világi uralkodó, a nemzet atyja; hatalmat gyakorol nem csupán alattvalói, de kormánya és a kétkamarás parlament felett is, melyet egyrészt ő nevez ki, másrészt bármikor feloszlathat. Hatalma azonban nem korlátozódik a világi színtérre: egyben ő a törzsi elemekkel is operáló keresztény állam-egyház feje, püspök, boszorkány-doktor egy személyben. December második felében III. Mswati szinte összes uralkodóját a palotája köré gyűjti, és egy törzsi és keresztény hagyományokat egyaránt őrző ceremónia keretében megáldja a termést, kérleli az ősök szellemeit – majd prédikál.

Hiába azonban az áldozat, egyelőre úgy tűnik, az ősi harcos királyok és törzsfők haragszanak az aprócska afrikai nemzetre. Szváziföld ugyan GDP-jét tekintve nem tartozik a világ legszegényebb országai közé, a statisztika – mint annyi más esetben – ezúttal is csal. Az ország vagyona ugyanis egy aprócska elit kezében koncentrálódik, és míg a király tizenhét felesége Mercedesszel jár, a népesség több mint fele napi egy dollárból él. A legnagyobb probléma azonban a hihetetlen intenzitással tomboló HIV-járvány. A gyilkos vírus itt a legerősebb a világon, minden negyedik felnőtt fertőzött, a születéskor várható élettartam pedig nem éri el az ötven évet. Aki megéri húszas évei közepét, már középkorúnak számít – és nagyon szerencsésnek.

A helyzetet tovább súlyosbítja a gazdasági világválság, amely a főként exportra és turizmusra építő szvázi gazdaságot is alaposan megrengette. Mswati a nadrágszíjak összeszorítását kérte népétől, a kormányzat pedig adókat emelt, ami egy időre megoldotta a kincstár problémáit, de szinte lehetetlen helyzetbe hozta a tűréshatárán túl élő népet. Mindeközben az uralkodó család luxuséletet él, a kormánytisztviselők pedig mesébe illő fizetéseket vihetnek haza, a miniszterelnök például több mint 40 millió forintnak megfelelő végkielégítéssel búcsúzhat hivatalától. A lakosság nagy része – épp azok, akiket a leginkább sújt a korrupció és féktelen lopás által okozott káosz – pedig azt hiszi, ez az élet normális rendje.

A lakosság nagy része – de nem mindenki. Az arab tavasz szele ide, Afrika legdélebbi csücskébe is eljutott, és úgy tűnik, kialakult egy főként fiatalabb, értelmiségiekből álló réteg, mely nem elégszik meg többé a status quo-val. Tanárok és nővérek álltak a demokráciáért vívott harc frontjaira – és olyanok, mint John, beszélgetőtársam, aki Jézus nevében számolna le a korrupt és népnyúzó kormányzattal. Ahhoz azonban, hogy ezt véghez vigye, hosszú utat kell megtennie.

Az országban, ahol a legtöbbek gondolatait a mindennapi megélhetés foglalja el, John a szerencsésebbek közé tartozott. Szülei el tudták tartani a családot, sőt a szomszédoknak is segíthettek: halványan emlékszik rá, hogy a kinőtt cipők, a megmaradt étel, az udvaron termő avokádó a szükségben szenvedőknek jutott. Az éhező nép és a politikusok fényűző élete közti kontraszt azonban az ő agyában sem forralt elégedetlenséget vagy ellenzékiséget. Amikor gimnáziumi tanulmányai befejeztével egyetemre ment – szintén kevesek kiváltsága – a kereszténység és a politikai öntudat – személyiségének két legfontosabb eleme – még csak csíraként volt jelen elméjében.

Az első jött először. „Szváziföldön mindenki keresztény. Én is jártam templomba, de nem igazán figyeltem oda, nem éreztem erősnek a hitemet” – meséli tökéletes, ám erősen afrikai fűszerezésű angolján. Talán így is maradt volna, ha nem lép közbe egy rejtélyes betegség, majdnem az életébe került. „Összeestem, és nem bírtam felkelni. Bevittek a kórházba, az orvosok pedig arról beszéltek, nem biztos, hogy megélem a következő évet. Rohamaim voltak, dobáltam magam – azt mondták, megszállt valami. Aztán hazavittek, és a közeli misszió elkezdett látogatni. Egy este épp akkor jöttek, amikor elkezdődött a rohamom. Megfogadták, hogy amíg el nem múlik, nem hagynak el”. A történet itt olyan hamisítatlanul afrikai fordulatot vesz, mintha csak Kipling valamelyik elbeszélését olvasnánk. A beteg dobálni kezdi magát, miközben körülötte a gyülekezett Isten kegyelméért könyörög, és démonűző rítusokat ismételget. A roham egyre erősebb, az egyik jelenlévő Bibliával püföli a beteget, már-már elmúlik a remény – és akkor hirtelen elmúlik minden fájdalom, beáll a csend, a beteg mozdulatlanul fekszik, és kinyitja a szemét. A betegség, mintha a föld nyelte volna el, elmúlt, nincs többé. „Egészséges vagyok, mint az újszülött. Azóta tudom, hogy Isten velem van, és célja van velem” – mondja az egykori kétkedő. Hangja és tekintete elszánt, de nem megszállott, nem akar megtéríteni, nem akar semmire rábeszélni – de érzem benne azt az erőt és akaratot, ami csakis a hívők sajátja – legyen akármi is hitük tárgya.

A cikk folyatódik, lapozzon a második oldalra!

---- A háború javulást hoz? ----
Az események innentől kezdve gyorsan követték egymást – John épphogy csak felkelt az ágyból, máris teljes erejével az egyházi munkának szentelte magát. Hamarosan prédikálni kezdett, néhány hónappal később pedig beiratkozott teológia szakra. Itt következett be élete második fordulata. „Már gimnáziumban is olvastunk könyveket, angol irodalmat, melyek megmozdítottak valamit idebenn, az agyban. Ezeket azonban hamarosan betiltották, a szvázi iskolákból pedig kiirtották a politikát. A gyerekek még arról sem tanulhatnak, hogyan váltunk önállóvá a gyarmati idők után. Teológia szakon azonban nem csak a dogmákkal foglalkoztunk, hanem etikával és politikával is”. Itt Európában, talán az elmúlt évszázad forradalmai és mozgalmai miatt valahogy közhellyé vált, hogy az ellenzékiség csak balról jöhet. John lázadását azonban Jézus Krisztus vezette és vezeti ma is. „A kormánynak, a vezetőknek kötelessége, hogy megvédjék az embereket, hogy gondoskodjanak az emberekről, hogy megetessék az embereket, ha nincs kenyerük. Ahogy egyre közelebb kerültem Istenhez, úgy kezdtem egyre tisztábban látni az otthoni helyzetet. Megértettem, hogy keresztényként nincs más választásom, mint tiltakozni” – magyarázza.

Ahhoz, hogy az ember tiltakozni tudjon, először tudnia kell, hogy mi az, ami nem tetszik neki. Ez Szváziföldön nem könnyű feladat, a médiát ugyanis teljességében a kormány tartja a kezében, amely így hűségesen hallgat a sztrájkokról és a harminc éve betiltott politikai pártok ébredéséről, vagy ha beszél is róluk, azt mondja: „ezek az emberek nem akarnak mást, mint vért, könnyeket, kínokat és polgárháborút”. Az ellenszegüléshez egy kétezer éves gondolat kellett, a tett megvalósításához azonban egy minden másnál modernebb találmány: a Facebook. „Az ember bejelentkezett, és látta, hogy meghívók érkeztek ismeretlen csoportoktól. Sokáig haboztam: tudtam, ha belépek, azzal kockázatot vállalok, a meghívás elfogadásával börtönt, sőt rosszabbat kockáztatok. Az állam figyeli az internetet, tudják, ki mire használja a közösségi oldalakat. Aztán azt gondoltam: keresztény vagyok, elégedetlen, és változtatni akarok a helyzeten. Úgyhogy beléptem, aztán azon kaptam magam, hogy délutánokat beszélgetek végig a politikáról”.

A fiatal, lelkes csoportok tagjaival beszélgetve John megtudhatta, amit eddig titkoltak előle: hogy a rezsim rituálék mögé rejtőző uralmát sekélyen elhantolt csontvázak szegélyezik. „Van, aki hirtelen eltűnik, nyom nélkül, és nem is látjuk soha többé. Van, aki eltűnik, aztán néhány hónap múlva előbukkan – vagy a rezsim börtöneiben, vagy holtan” – meséli John. A totális kontroll minden ellenállást szinte lehetetlenné tesz, a kormányzat pedig gyorsan tanul. „Korábban a tanárok még nyíltan sztrájkolhattak. Amikor azonban áprilisban a politikai csoportok és az elégedetlenkedők közös tiltakozóakciót szerveztek a Facebookon, a rendőrség már felkészülten várta a napot, és minden buszt, minden járművet eltérített, aminek köze volt a demonstrációhoz. Elvitték őket az erdőbe, a vadonba, a földekre – minél messzebb a várostól. Aztán két hónapra kikapcsolták az internetet”.

Persze hiába tiltaná le az internetet a kormány, ha az elégedetlen szvázik tömege követné az egyiptomi példát, nem sok esélye maradna a hatalomnak. A tiltakozás azonban egyelőre kevesek ügye, csupán az ország lakosságának 5 százaléka jut hozzá internethez, a középosztály pedig, amelyben a demokratikus hév bontakozni kezdett, elkeserítően vékony, ráadásul részben az uralkodó családhoz vagy a kormányzathoz kötődik. A többség továbbra is a hagyományos kultúra szorításában él, s ez a rituálék mellett engedelmességet és hálát jelent – főként a király felé, aki a néphit szerint egymaga felelős az ország megalapításáért és függetlenségének kivívásáért is. Mégis, ilyen éhínség és nyomor a leglojálisabb alattvalóból is előhozná a lázadót, gondolnám én. „Nem. A szabadság gondolatának először az elmében kell meggyökereznie. Addig nincs remény” – fogalmaz John.

Amíg azonban a szvázik nagy részének megélhetése egy hajszálon függ, a HIV-járvány pedig egy friss jelentés szerint már „az ország hosszú távú fennmaradását is veszélyezteti”, addig kevés az esély a demokratikus gondolat széles térnyerésére. Ördögi kör: a belterjes kormányzat, a királyi család kapzsisága és a pusztító korrupció visszafogja a gazdaságot és esélyt sem ad a helyzet javulására – az életkörülmények javulása nélkül azonban kevés az esély az igazi változásra a legfelsőbb szinteken. Miért is akarna változtatni a király vagy a kormány? Azért, mert néhány elégedetlenkedő utcára vonul, és jelszavakat skandál, és valamiféle demokráciáról beszél? A nemzeti tévé (másik nincs) bemondja, hogy a rendetlenkedők háborút és pusztítást hoznának az országra, az állam rendőrei pedig az uralkodói tekintély mögül üthetik és lőhetik a tüntetőket.

Mi lenne a megoldás? Külső beavatkozás vagy a belső rend hirtelen felbomlása. Az előbbire igencsak kevés az esély. Rengeteg szvázi él szerte a világban, ők azonban sem politikailag, sem anyagilag nem képesek számottevő segítséget nyújtani. A nagyvilág tekintete, mely hónapokig elidőzött a „veszélyeztetett magyar demokrácián”, általában átsiklik az aprócska afrikai ország kínjai felett. „Nincs aranyunk, nincsenek kincseink. A segítség szép dolog, de általában nem jár ingyen, mi pedig semmivel nem tudunk fizetni” – magyarázza John. A belső konfliktus már jóval valószínűbb. A  király, III. Mswati huszonnégy gyermek apja, amikor pedig egyszer elhagyja ezt a világot, bizonyára fel fog merülni az utódlás kérdése. „Két fia – fiatalemberek – jelenleg is a katonaságban szolgál. Ezek a fiúk hozzászoktak a kemény élethez, a parancsokhoz – ki tudja, mit tesznek majd, ha elérhető közelségben érzik majd a trónt. Talán nem ma, talán nem is holnap – de a háború egyszer el fog jönni Szváziföldre”. Rezignáltan, belenyugodva mondja ezt. Nem úgy, mint aki fél, nem is úgy, mint aki várja a vérontást – a háború nem távoli rém, hanem mindennapi lehetőség, ami talán nem csak borzalmakat, de valamiféle javulást is hozhat.

Mit lehet tenni addig? Reménykedni, hinni – és prédikálni. Az első kettő könnyen megy – a harmadik néha kevésbé. A fiatal lelkész üzenete nem kifejezetten nyeri el a falusi vezetők tetszését, ami igencsak megnehezíti munkáját. A  hatalom is szagot fogott, hiszen internetes tevékenysége révén régóta tudják, hová húz a szíve. „Benne vagyok a fekete könyvükben – mondja nevetve. – Azóta furcsa emberek jelentek meg a templomban – biztos vagyok benne, hogy civil ruhás rendőrök – követnek az utcán, hallgatóznak, tudni akarják, hogy miről beszélek, miről prédikálok. Csak a megfelelő alkalomra várnak. Ez jó. Ez azt jelenti, hogy félnek tőlünk” – mondja, és arca egy pillanatra felderül. A kilátásokat firtató kérdésemre azonban hamar lehervad ajkáról a mosoly. – Attól félek, mielőtt jobbra fordul a helyzet, még egy darabig sokkal rosszabb lesz minden”.

A beszélgetésnek vége, zötyögök a buszon hazafelé. Már megint esik az eső. Valaki hirtelen bevág elénk, a sofőr fékez és káromkodik, valaki rálép a lábamra, majd félrenéz. Én nem figyelek oda – mosolygok. Egy zömök fekete férfira gondolok, aki a perzselő afrikai nap alatt ballag a következő falu felé.