Amit az elnökválasztásról tudni érdemes

Kik azok az elektorok, és meg lehet-e őket vesztegetni? Lehetséges-e, hogy Obama kevesebb szavazatot kap, mégis győz?

Hogy jutottunk el idáig?
Manapság minden Obama és Romney párharcáról szól, a republikánus jelöltnek azonban még tucatnyi, párton belüli ellenfelét is le kellett győznie, hogy egyáltalán kihívhassa Obamát. Mitt Romney győzelme szinte végig elkerülhetetlennek látszott, végső győzelmében mégis sokan kételkedtek. Nehézségeiről sokat elmond, hogy a verseny egyes pontjain a Pokemont idézgető pizzériahálózat-vezér, Herman Cain, a háromig is nehezen számoló Rick Perry, és a Hold kolonizációját komoly programpontként emlegető Newt Gingrich is előtte járt a közvélemény-kutatások adataiban. Áprilisban azonban utolsó komoly kihívója, Rick Santorum is kiszállt a versenyből, így az egykori massachusettsi kormányzó immár biztosra vehette pártja jelölését. Barack Obamának nem kellett efféle gondokkal megküzdenie, a hivatalban ülő elnökkel ugyanis nem illik szembeszállni – egyes demokraták nagy sajnálatára, akik szívesebben látták volna Hillary Clintont a párt listájának élén. A Hillary-pártiakat némileg igazolja, hogy a The Guardian egy friss felmérése szerint a külügyminiszter-asszony simán, öt ponttal verné Romney-t a választáson.

Mi történt azóta?
A Kampány, nagybetűvel, azaz a világ leghosszabb és legköltségesebb televíziós és szabadtéri látványossága. A cél a lehető legtöbb embert elérni a lehető legpozitívabb üzenettel. Az amerikai szavazók így gyakorlatilag nyár óta hallhatják, miért érdemel meg Obama még négy évet, vagy épp miért Mitt Romney lesz az, aki visszaadja a munkahelyüket – tévében, rádióban, buszokon, plakátokon, levélben, telefonon, a kopogtató aktivistáktól és egyre inkább az interneten. Idén meghatározó újdonság a latino voks kiemelkedő fontossága, amivel mindkét kampány tisztában van: Obama egyik hirdetésében spanyolul szólt a leggyorsabban növekvő kisebbség tagjaihoz, de Mitt Romney is igyekezett minél több hispánhoz eljutni, a republikánusok először hoztak létre külön a latinokkal foglalkozó kampányhálózatot. Érdekesség, hogy az amerikai kampány egyszerre borzasztóan nagyszabású és meglepően emberarcú: lehet, hogy a jelölt egyik nap még sportcsarnoknyi tömeg előtt mondja el a már százszor begyakorolt kampánybeszédet és lapogatja a helyi sportcsillag vállát, majd egy éjszakával később már a helyi kávézóban hallgatja a kisnyugdíjasok sűrűsödő panaszait. Az elektori rendszer jellege miatt a kampányok figyelme egyre inkább a „csatatérállamok” felé fordul, hiszen egy a versenyt eldöntő ohiói szavazó nyilvánvalóan sokkal többet ér, mint ezer megbízhatóan demokrata New York-i vagy egy tősgyökeres republikánus texasi. Így kis túlzással elmondható, hogy a csataterek szerencsés (vagy szerencsétlen) lakóit már Obama és Romney is egyenként személyesen felkereste, hogy maga mellé állítsa őket, míg a „kék” vagy „piros” államokban örülhet az ember, ha elkap egy kósza politikai hirdetést.

És mi a helyzet a magyarokkal?
A magyarokról mint amerikai kisebbségről általában kevés szó esik, talán mert tengerentúlra szakadt honfitársaink nem alkotnak olyan egységes szavazói tömböt, mint például a 95 százalékban Obama-párti feketék. Az idén legforróbb és legtöbbet emlegetett csatatérállam sorsába azonban ezúttal mi is beleszólhatunk: Ohióban ugyanis csaknem 200 ezer magyar él, akiket Mitt Romney egy magyar származású milliárdos, Thomas Peterffy révén próbált saját oldalára állítani. Peterffy videós hirdetésben kérte az amerikaiakat – de különösen azokat, akik innen, a Kárpát-medencéből érkeztek a lehetőségek országába –, hogy szavazzanak „Obama szegénységet hozó szocializmusa” ellen. A „magyar voksot” a Politico egy cikkében a választást eldönteni képes öt rejtett faktor közé sorolta.

Ki fizet mindezért?
Magyar mércével szinte elképzelhetetlen, de az elnökválasztási kampány közel egymilliárd dollárba került – jelöltenként. Mindezt kizárólag magántőkéből: az állam ugyan elvileg támogatja a jelölteket, de az aprópénznek számító szövetségi hozzájárulást idén mind Obama, mind Romney visszautasította. A kampánypénzeket így az emberek adják össze, takarítónőtől a milliárdosig. Az elnök pénzének több mint fele „kicsi”, azaz 200 dollárnál kevesebbet felajánló támogatóktól származik, Romney-nál ez az arány 25 százalék. Az idei versenyben új tényezőként jelentek meg a Super PAC elnevezésű csoportok, melyek a szokásos, 2500 dolláros felajánlási limit nélkül fogadhatnak el pénzeket. Néhány lelkes milliárdos be is szállt a küzdelembe (Sheldon Adelson kaszinómogul több tízmilliót osztott szét republikánus pártfogoltjai között), de a magánpénzek beáramlása tulajdonképpen nem változtatta meg alapjaiban a verseny képét, az egész nem lett kevésbé demokratikus, sem sokkal durvább, mint amennyire egyébként is az lett volna. Newt Gingrich Adelson pénzének köszönhetően maradhatott versenyben akkor is, amikor egyébként már kampányolás helyett inkább történelmi helyszíneket szemrevételezett, és a két elnökjelölt Super PAC-je azért néha állított hajmeresztő dolgokat (egy Obama-párti videó például gyakorlatilag Romney-t tette felelőssé egy rákos halálesetért) – de mindez nyugodtan besorolható a „durvul a kampány” rubrikába.

Ki fog nyerni?
Ez az, amit senki nem tud megmondani. A fogadóirodák, a britek, az ázsiaiak, az európaiak, az oroszok – gyakorlatilag mindenki Obamát favorizálja, az amerikaiak azonban nem egészen osztják a világ többi részének lelkesedését elnökük iránt. A két jelölt gyakorlatilag egyenlő esélyekkel várhatja az eredményeket. Romney az október 3-i tévévita után lendületet vett, ami sokak szerint egészen a Fehér Házig fogja sodorni, mások azonban úgy vélik, Obama helyzeti előnye és a Sandy hurrikán „jótékony” hatása megálljt parancsol a republikánus jelölt lendületének. A közvélemény-kutatók sem tudnak segíteni, mivel a két jelölt annyira közel áll egymáshoz, hogy az belül esik a statisztikai hibahatáron, a verseny tehát néhány órával a startpisztoly eldördülése előtt is döntetlenre áll.

Mi lesz, ha Obama nyer?
Az első afroamerikai elnök tevékenységét egyelőre nehéz megítélni. Legharcosabb ellenfelei a „történelem legrosszabb vezetőjének” igyekeznek kikiáltani, és valóban, a deficit nem csökkent, a gazdaság nem állt talpra, a munkanélküliség továbbra is 8 százalék körül mozog, az arab világ forrong, és Obama hangzatos beszédei ellenére semmivel sem szereti jobban Amerikát és a Nyugatot, mint négy éve. Az is igaz ugyanakkor, hogy az elnök 2008-ban évtizedek óta nem látott mélyponton vette át az országot – nehéz megmondani, a jelenlegi problémák közül melyik Obama és melyik George W. Bush felelőssége. Az elmúlt négy év emellett nem mentes az eredményektől sem: a különféle mentőcsomagok gyors és határozott keresztülvitele nélkül valószínűleg elképzelhetetlenül mélyebbre hasított volna a válság, de Obama joggal lehet büszke korszakos egészségügyi reformtörvényére, a Wall Street (bár csak részleges) szabályozására és Oszama bin Laden likvidálására is. Van igazság abban az érvelésben is, mely az alsóházi republikánus többséget teszi felelőssé a kudarcok egy részéért: az elnök gazdaságélénkítő, munkahelyteremtő csomagja például hónapok óta vesztegel a képviselőházban.

Egyesek szerint épp ez a törvényhozási görcs oldódna meg, ha Obama újabb négy évet kapna a választóktól. Második elnöksége idején talán már ő sem a politikai túlélését tartaná szem előtt, és a republikánusok sem tanúsítanának ilyen komoly ellenállást vele szemben, hiszen ő már semmiképp sem lenne ellenfél számukra 2016-ban. A kétkedők szerint azonban Obama már első négy éve alatt sem felelt meg az elvárásoknak – miért változna bármi is az újraválasztásától? A kampány során sem győződhettünk meg igazán az elnök új, lendületes terveiről, melyek révén Amerika ismét nagy lehet: konkrét lépések programja helyett homályos ígéretekre és az ellenfél lejáratására építette stratégiáját.

Mi lesz, ha Romney nyer?
A republikánusok jelöltje merőben más politikát kínál Amerikának, mint ellenfele, azt azonban sokszor nehéz egyértelműen látni, ez mit is jelent tulajdonképpen. A konkrétumok terepén Romney sem jeleskedett. Nagy adóügyi húzása például, hogy a kiskapuk bezárásával spórolná meg az adóemelések árait, jól hangzik ugyan, ám Romney egyetlen bezárandó kiskaput sem tudott vagy akart megemlíteni az elmúlt hosszú hónapok során. Deficitcsökkentő programja elkerüli az egyik legnagyobb pénznyelőt, a katonaságot, helyette jóléti kiadásokon, a most mindennél aktuálisabb katasztrófavédelmen és a Szezám utcán spórolna. Gyakori pálfordulásai is megnehezítik, hogy megállapítsuk, melyik az igazi Romney. Jó példa erre az egészségügyi törvény kérdése: a liberális Massachusetts kormányzójaként maga fogadott el az Obamáéhoz nagyban hasonló programot. Amikor a konzervatívok szavazataira hajtott, a reform teljes eltörlését helyezte kilátásba. Most, hogy immár a középen álló választókra is gondolnia kell, arról beszél, hogy meghagyna néhány népszerűbb rendelkezést. Mitt Romney a viták során megmutatta, vannak elképzelései, és azokat képes hihetően elmagyarázni, és talán új utat mutatni Amerikának. Az utóbbi hetekben Romney határozott, céltudatos, kompetens és szimpatikus vezetőnek látszott. Kérdés, hogy ő lenne-e az, aki a Fehér Házba költözik, vagy saját maga valamelyik korábbi verziója.

Akkor mégis kinek szurkoljunk?
Aki szimpatikusabb, vagy esetleg dobjunk fel egy érmét. Könnyű magyar politikai viszonylatokban gondolkodni a kérdésen, és automatikusan a „konzervatív” vagy a „liberális” jelölt mellé állni, ezek a fogalmak azonban annyira mást jelentenek az óceán túloldalán, hogy nincs értelme ez alapján dönteni. Azt, hogy Magyarország számára ki lenne a jobb, szintén nehéz megmondani. Obamának és Hillary Clintonnak köszönhetünk néhány kellemetlen emléket, ugyanakkor Romney és főként pártja harcos, ízig-vérig az amerikai felsőbbrendűségre építő világnézete sem túl sok jót ígér Európa és így hazánk számára. A legjobb talán, ha amerikai szokás szerint popcornt ragadunk, és élvezzük a show-t – ilyesmi ugyanis nem történik minden nap.