Összesen 184 pártból választhatnak február 24-25-én az olasz szavazók a parlamenti választáson. 47 millió olasz dönt arról, hogy ki legyen a 630 fős képviselőház tagja (ebből 12 főt a külföldön élő olaszok választanak), és 43 millió 25 évesnél idősebb állampolgár voksol a szenátus 315 tagjáról (hat főt a külföldön élő olaszok választanak).
A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a Pier Luigi Bersani által vezetett balközép Demokrata Párt a választók 33 százalékának bírja támogatását , míg Silvio Berlusconi jobbközép koalíciója (a Szabadság Népe – PdL és a Roberto Maroni vezette Északi Liga) 28 százalékon áll. Eközben Mario Monti centrista tömörülése 16 százalékos támogatást élvez, míg a Beppe Grillo komikus által alapított populista Öt Csillag Mozgalom 17 százalékon áll, és ez a szám tovább nőhet, ha az eddig tartózkodók úgy döntenek.
A szavazóknak egy év szakértői kormányzás után, egy rendkívül rövid kampányidőszakot követően kell döntést hozniuk. 2011 novemberében Silvi Berlusconi kormányának távozása után egy tudós közgazdász vette át az irányítást Olaszországban. Az ő vészhelyzetben összeállt technokrata kormánya Giorgio Napolitano elnök mesterfogása volt – vélekedett Paola Subacchi gazdaságkutató Mario Monti kormányáról. Szerinte ez a változtatás azért volt kulcsfontosságú lépés, mert az eredmények helyett botrányokat produkáló Silvio Berlusconi elvesztette a vezető politikusok és a piacok bizalmát, Monti reformjai azonban megnyugtatták a piacokat.
Azért, hogy növelje az államháztartás kiegyensúlyozottságát, a Monti-kormány jelentősen emelte az adókat, különösen az ingatlanokra kivetett adószabályozáson szigorított. A Berlusconi-kormány 2011-es rendelete szerint az olaszoknak 2014-től kellett volna adózniuk a nem lakhelyükként megjelölt ingatlanaik után. A Monti-kabinet a rendelkezést úgy módosította, hogy azt 2012 január elsejével minden ingatlanra kivetetették. Monti megőrizte a rekordmagas jövedelemadó-kulcsot is. A nyugdíjszabályozás és a munkaerő-piaci változások egyes becslések szerint Olaszország növekedését fél százalékponttal emelték.
Subacchi szerint az e lépéseknek köszönhető nemzetközi hitelesség növekedése mellett két másik tényező formálta még a rendkívül rövid választási kampányt. Ezek a politikai színtéren mentek végbe. Az első ilyen Monti meglepetéslemondása volt 2012 decemberében, miután elvesztette a Berlusconi-párt támogatását. Monti ezután egy centrista koalíciót hozott létre, hogy így szálljon versenybe a választáson, és kijelentette, hogy hajlandó visszatérni vezető szerepben, ha győz a koalíciója.
A második változás, hogy két évtized után, amikor egy működőképes politikai rendszerben a bal- és jobbközép pártok voltak a meghatározóak, most az erők szétforgácsolódását lehet tapasztalni. A szavazólapon rengeteg versengő pártot találhatnak az olaszok, amelyek többsége nem fog bejutni a parlamentbe. Egy 2005-ös választási törvény alapján ugyanis ahhoz, hogy bejussanak az képviselőházba, a szavazatok legalább 4 százalékát kell elérniük, míg a szenátusba való bejutáshoz 8 százalék kell.
Az igazi csata Subachi szerint a Bersani- és a Berlusconi-koalíciók között várható. A legtöbb megfigyelő szerint Bersaninak sikerül megszereznie a képviselőház irányítását, de a szenátusra is szüksége lenne, ugyanakkor nem valószínű, hogy ott eléri az 50,1 százalékot.
Sokan pedig azon töprengenek, hogy mi lesz a szerepe a következő kormányban Monti koalíciójának. Bersani számára egy Montival kötött koalíció lehet a kulcsa annak, hogy megszerezze a vezérlést a szenátusban és a kormányban – vélik a szakértők, ám a legutóbbi hírek szerint nem úgy tűnik, hogy Monti közös kormányzásban gondolkodik. A minap úgy nyilatkozott, Angela Merkel német kancellár nem szívesen látná hatalmon a Pier Luigi Bersani vezette olasz balközép pártot. A Demokrata Párt a múlt héten – és nem először – a jobbközép Szabadság Népe (PdL) legyőzése érdekében szövetséget ajánlott a centrista koalíciónak, szerintük ugyanis Berlusconiék megállítása érdekében nem szabad válogatni az eszközökben.
A PD-nek emellett az sem kedvezett, hogy januárban kiderült: Olaszország egyik legnagyobb bankja, a Banca Monte dei Paschi di Siena (MPS) 720 millió eurónyi veszteséget produkált 2006 és 2009 között végrehajtott ügyletekkel. Ezért sokan a PD-t teszik felelőssé, és ez a bizalmatlanság Silvio Berlusconi malmára hajthatja a vizet. A PD által tervezett új vagyonadó szintén ronthat a párt megítélésén. Eközben Silvio Berlusconi szembemenne Berlinnel, az adók általános mérséklését, az ingatlanadó visszatérítését ígéri, mindezt azért, hogy „mosolyt csaljon az olaszok arcára”.
Kétségtelen, hogy az olasz választások eredménye meg fogja határozni az euróövezet további jövőjét, de hogy milyen hatással lesznek rá, az egyelőre megjósolhatatlan, különösen ha Silvio Berlusconi visszatér a hatalomba. Úgy tűnik, hogy az európai valutát fenyegető veszély alábbhagyott. A kötvényhozamok csökkentek a perifériára szorult országokban, az aggodalom, hogy néhány tag kikerül az euróövezetből, eloszlott, a költségvetési hiányok csökkentek. Ugyanakkor az eurózónát fenyegető krízisnek messze nincs vége. Ha a zóna harmadik legnagyobb gazdasága és legnagyobb állami adósa nem tud növekedést produkálni, elveszítheti a reményt a megújulásra, északi szomszédai pedig elveszíthetik türelmüket, és így vagy úgy, az euróövezet szét fog esni.
