Ferenc pápa az én pápám lesz, egyből tudtam, ahogy ránéztem

Ferenc pápa, és ezt már most biztosan tudom, az én pápám lesz. Azonnal megtaláltam benne azt a tulajdonságát, amiben hasonlítani szeretnék hozzá. Újságíróként különösen is.

Délután bekészítettem a fekete és a fehér füstös anyagot is a hatos és a hetes időpontra is, ennyi kulisszatitkot elárulhatok. Bevallom, a feketébe fektettem több energiát, mert bár a mellettem gépelő filippínó zsurnaliszta azt mondta, „ma pápánk lesz”, tudálékosan megnyugtattam, hogy ezt azért jobban meg fogják annál rágni. Nem tudom, miért, igazából csütörtök délelőttre vártam a döntést, ezért is pakoltam tele a délutánomat. Először is rövid látogatást tettem a római magyar konzul asszonynál, majd miután elment az idő, áttettem csütörtökre a Vatikáni Rádió-randit, hogy visszaérjek az esti füstre.

Rohangászóként szerda délután végre meleget is ettem, harmadik napja először – stílszerűen pizzát –, majd visszacaplattam a vatikáni sajtóközpontba, ahol elgereblyéztem az esti anyagokat. Azt is bevallom, hat nevet kikényszerített belőlem a főnök, ami ellen derekasan ágáltam egy darabig. Az otthoniak is besegítettek ezután az életrajzokban, mert ugye a Tisztelt Olvasó információt akar azonnal, most és nyomban. Természetesen túl azon, hogy kértem, ne tippelgessünk, végül mondtam hat nevet: két franciáét, Scoláét, Erdőét, Schererét és még valakiét, aki most nem is jut eszembe. Ja, igen, Marc Ouellet-ét.

Aztán ezernégyszázkettő SMS-t kaptam, hogy micsoda „sirály” estém lehet Rómában, gondoltam, erre majd jól felfűzöm az este beszámolóját. A hatos füstváráskor mintegy 8 percet töltöttem a Szent Péter téren álló esernyősök táborában (egy kollégámmal eldöntöttük, nyitunk egy új kaput a kerítésen, mert ez azért nonszensz, hogy egy szinte üres térre befelé is így vegzálják a bilétás embert a carabinierik).

Fél 7-kor már kamerával a kézben tértem vissza. Mivel a korábbi füstök jó gyorsan megjöttek, 18.40-kor már szinte zavarban is voltunk, hogy nem tartják a tempójukat ezek a bíborosok. 18.49-től 19.06-ig a kéményre szegezett zsebkamerával álltam, amikor egyszer csak brutális hangorkán és fehér füst jelent meg a kémény fölött. Többen azok közül, akik az első este kint voltak, nem hitték el a dolgot (én sem), és várták, mikor lesz fekete. De amikor egyre fehérebb és tömörebb lett a kloroformos papír füstje, ordítva és esernyőt lóbálva tízezrek kezdtek a bazilika irányába futni, hogy minél közelebb lehessenek az új pápa bemutatkozásához.

Még nem is tudtuk, kinek kell örülni, kamerámba mindenki földöntúli boldogsággal beszélt arról az öröméről, amit az új pápa megválasztása fölött érzett – köztük olaszok, Fülöp-szigetekiek, afrikaiak, franciák. A füst pillanatában, vagyis amikor kezdtem felfogni az egészet, „természetesen” elsírtam magam, és mindazokra gondoltam, akiknek köszönhettem, hogy ezt az egyedülálló pillanatot átélhetem.

Az Új Ember bíboroskalauza is nálam volt, amivel igen népszerűvé váltam a körülöttem állók szemében, na persze tökéletesen mindegy volt mindenkinek, hogy minden egyes szava magyar a püspöki leírásoknak a neveken kívül.

A jelzett 40 percnek a másfélszerese is eltelt, mire megláthattuk a Jorge keresztnevű embert, I. Ferenc pápát odafent (nem Scolát, nem Schönbornt, nem Ouellet-t, Dolant vagy Erdőt, Turksont, szóval nem Pétert és nem is feketét). Végtelen nyugalom ömlött le a vatikáni loggiáról, és csendes tengerként üdvözölte a pápát a Szent Péter téri százezres tömeg. Közös imára hívott minden gyülekezőt, és igen-igen furcsa bábeli élmény volt, amikor mindenki a saját nyelvén mondta a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Dicsőséget. Egymás kezét fogtuk. A sötétben megtaláltuk a „sajtófotóját” is Francescónak, a rövid leírást pedig ösztönösen felolvastam a kamerának, miközben a pápa a loggiáról integetett. Azonnal feltűnt az is, hogy pápai kellékeit csak a kötelező pillanatokban öltötte magára, amikor csak beszélt, nem viselt semmi extrát... Szombaton találkozhatom vele közelebbről is személyesen a Vatikánban, ahol a sajtó munkatársait áldja meg (19-én, kedden iktatják be ünnepélyes keretek közt).

A Szent Péter térről elindulván nem volt vége az élményeknek. „Engedjétek hozzám a gyermekeket” – üzeni Jézus a Biblián keresztül. Nővéremnek és húgomnak is van egy-egy kisfia, egyikük önkéntelenül kibökte: „milyen szerény!”. Másikuk még csak most tanul járni, picike, annyit azért tudott reagálni, hogy elmosolyogta magát.

Francescóra, erre a lelkipásztor típusú emberre igen nehéz évek várnak, de annak a szerénységnek, szelídségnek, egyenes egyértelműségnek (első szavai: „Fivéreim, nővéreim, jó estét!”) muszáj gyümölcsöt hoznia, amivel bír. Jezsuitaként lett pap, majd püspök és érsek is, és hát bíborosként is egy apró lakásban élte mindennapjait, távol tartva magától mindent, ami gátolhatja az igazi célban. Hogy megérti-e majd a XXI. század üzenetét, illetve a XXI. század megérti-e az övét, az a jövő zenéje, neki azonban különleges segítőtársai lesznek ebben – a világegyház több mint egymilliárd tagja.