Ostrom alatt a pápa – néhány gondolat a nagyon okos embereknek

A pápa öreg. A pápa konzervatív. Elfordul a világ dolgai felől. Ferenc nem vagány, nem ér el a feketékig, ráadásul nem is Péter. Górcső alá vettem a kritikák záporát.

A pápatotóban élen járó hangok nem csendesültek, megtalálták a következő csontot. Intellektuális alapon máris fúrják a szinte még át sem öltözött szentatyát – aki persze megvédi majd magát, ha akarja. Egy-két népszerű kritikai tartalmat azért érdemes górcső alá venni.

Valóban az egyik legkorosabb azon bíborosok közül, akikre végül beérkezett a 115 választó, illetve a Szentlélek választása, de két dolog mellett azért ne menjünk el. XVI. Benedek Ferenc pápánál másfél évvel idősebb korában ült a vatikáni trónusra (XXIII. János még náluk is idősebb volt), simán kinéz tehát egy évtizedes pápaság Bergogliónak is, főleg ha nem mond le. És itt a másik: lemondásával Joseph Ratzinger óriási terhet vett le a választó bíborosok válláról, tudniillik hogy nem szempont a kor. A lemondás indoklásával további sugalmazást adott a választóknak arra vonatkozóan, hogy a világ gyorsan változik, az egyháznak pedig ezekhez a változásokhoz valamiképpen mindig alkalmazkodnia kell. Semmiféleképpen nem lenne furcsa, ha mostantól tízesztendős pápai ciklusok következnének, vagy akár még rövidebbek. A bíborosok, pláne a pápa igenis tud olvasni az idők jeleiből, a világ körforgásából, és ha ez igaz volt XVI. Benedekre, igaz lesz Ferenc pápára is.

Február 11. után a világsajtóban – az egyház által többnyire türelemmel viselt – gátlástalan pápatotó kezdődött. Pártokról, frakciókról, reformistákról, liberálisokról írt mindenki, kapcsolati hálókba akadva vagy éppen azokat szőve. A világ jó része nem volt képes megérteni, hogy a mi kis földi szempontjaink igen sekélyesek a bíborosokéhoz képest, akik Krisztus egyházának vezetőjét keresik, illetve választják meg. A pártrajzolók körében liberális–reformista, illetve konzervatív szárny került a papírra, de ezeket ilyenkor mindig a fogalmak politikai értelmében használták, tökéletesen a tévedés irányában művészkedve.

Azt nem lehet elvitatni, hogy szempont lehetett a bíborosok körében a „nyitás”, illetve az „új fuvallat” igénye, de a legkevésbé sem pártok vonultak fel egymással szemben, és ezt a korábbi pápáink pontosan úgy bizonyították, ahogy Ferenc fogja. Hogy az óvszerhasználat, a papi nőtlenség, a válás vagy az abortusz témáiban engedékenyebb lesz-e, az részben dogmatikai kérdés, részben pusztán morális – nem érdemes okoskodva előre beskatulyázni a szentatyát. A „medvét” meg fogjuk látni. A tudálékosoknak jó lenne egy tükör előtt állva megkapniuk a kérdést: nemde ők követeltek lemondást a haldokló II. János Páltól, és nemde ugyanők pikírtkedtek a „keresztről leszálló” XVI. Benedek esetében? Talán az újságírói szakma művelésében kellene olyan értelemben konzervatívnak lenni, hogy nem adunk légből kapott információkra csupán az olvasottság kedvéért – ne legyünk persze naivak a világtendencia tengerén.

Hát a jezsuiták pontosan nem ilyenek. Csak egy momentumot ragadnék ki a sok közül. A jezsuiták „képzésük” során hetekig teljesen hajléktalanként élnek, úgy indítják őket útnak, hogy semmi, de semmi más nincs náluk, mint egy váltás ruha. Se pénz, se mobil, se étel, se bankkártya. Ha ebben a helyzetben szemlélődve valaki nem érti meg a világot, akkor sehogyan. Önmagát kiüresítve. Ferenc pápa idáig – a fényűzést mellőzve – egy pöttöm lakásban élt Argentína fővárosában, metróval járt, amikor Rómában volt dolga, és közismerten szerény.

Ismerhetünk egyébként a reflektorfényben szereplő hazai jezsuitákat is, egyikük Kiss Ulrich, aki egy menő európai állást hagyott ott azért, hogy jezsuita papként szolgálhasson és új szelet fújjon be a közélet ablakán is. Vértesaljai László pedig – engedve lelkiismerete szavának – csendben vett részt 2006 őszén az őszödi tüntetéseken egy magyar zászlóval a kezében, amin csak akkor változtatott, amikor egy rendőr földre dobta a lobogóját, k*rvának nevezve azt. Vértesaljai László jezsuita szerzetes csendben ennyit válaszolt: „Az a zászló nem k*rva.” A rendőrök pedig elengedték őt.

Ferenc pápa is jelen lesz a világban – még ha az argentin elnökkel, lelkiismerete parancsát követve, korántsem törekedett felhőtlen felszínű viszonyra.

A malakiási rajongókat rendesen szájba verte a bíborosok döntése. Hogy hogyan fogják majd feketének vagy Péternek tekinteni Ferencet, nem tudni, mindenesetre most nagy a csönd. Más jóslatok szabadkőműves-bérencnek gondolták a most következő „utolsó” pápát, most ők is nagyon csöndben vannak. Nem magas lovon ülve mondom, csak a tények rögzítése végett. Szintén tény, hogy a Vatikán kiment Európából, és Dél-Amerikából választott. Ez igenis történelmi nyitás.

Nézzük csak meg jobban az első fellépést. Kiállt az erkélyre, és azt mondta: fivéreim, nővéreim, jó estét! Hogyan folytatta? A világ végére eljöttek pápáért a bíborosok. Mit mondott még? Imádkozzunk együtt. Hogyan fejezte be? Most már ideje, hogy aludni menjetek. Tökéletesen egyszerű, szerény, emberi, apai beszéd ez.

És bár a szegények pápájának sejthető Ferenc, lehet, hogy valójában a gazdagoké lesz, hisz az egyszerűség, a szerénység és a közvetlenség üzenete sokkal mélyebb, markánsabb hatást válthat ki a szerencsésebb életkörülmények közt élőkben, mint azokban, akik jámbor szegénységben élnek. Őket valószínűleg megerősíti majd a pápa működése. A pápa – aki egy cimborám szerint ötvözi II. János Pál emberségét és XVI. Benedek ravasz találékonyságát – tetteit, szavait a magam részéről a lelkiismereti törvény szerinti jóság és igazságosság mércéjével fogom mérni. Azok után különösen is, ahogyan először láthattam őt élőben, és ahogy kommunikált a sokasággal.