Egy nyári konferencián gyulladt lángra benne a szerelem egy okos olasz férfi iránt. Umberto és Zsuzsa az első pillanattól komolyan vette a másikat, a távkapcsolatból csakhamar leánykérés lett, másfél éven belül pedig esküvő. Pighini-Szabó Zsuzsa 1981 óta él Rómában, férjével három gyermeket neveltek föl, közülük ketten kiválóan beszélnek magyarul. A Róma Nomentano nevű városrészében élő asszony a bőrén érezte XVI. Benedek február 11-ei lemondását, illetve az azóta eltelt heteket.
– Hogyan hallott először a pápa lemondásáról? Sok hívő elképzelhetetlennek tartotta korábban, hogy ilyen megtörténhet.
– Nagyon megrendítő volt a hír. Először a testvérem telefonált Németországból, hogy ez igaz-e. Azonnal bekapcsoltam a televíziót, ahol már ment a sajtókonferencia „padre Lombardival” (a szentszéki szóvivő – a szerk.). Nekem a szomorúság volt az első érzésem, mert nagyon megszerettük az elmúlt nyolc évben a pápát. Nagyon tiszteltük, és nagyon felnézünk rá a mai napig is. Szomorúság ez, de aztán éreztük, hogy ha ő így gondolja, akkor ez így jó, a Jóistennel ezt megbeszélte. Teljesen egyértelmű, hogy élő párbeszéd van közte és Isten között. Lélekbe kapó és meggyőző volt számunkra. A családunkon először az árvaság érzése uralkodott el, de elfogadjuk, tiszteljük és szeretjük ezért a döntéséért.
– Mi volt benne, ami miatt igazából hiányozni fog?
– Az a fantasztikus, szelíd okosság, ami árad belőle. A legkomplikáltabb témákról is valami olyan emberközelien, melegséggel tudott hozzánk, az egész emberiséghez szólni, amit nagyon nehéz lesz „utánozni”. Nem irigylem a következő pápát, nem lesz könnyű a nyomdokaiba lépni. Bár XVI. Benedekre is ugyanezt mondták II. János Pál után, akit szintén szeretett a világ.
– Róma „népe” hogyan reagált?
– Amikor megválasztották, nem könnyen lopta be magát az olaszok szívébe, lévén német, idős, és az a hír járta, hogy konzervatív. Utóbbit azért meg lehet kérdőjelezni, mert nem egészen így áll. A lemondásnak annak fényében is különösen nagy visszhangja volt, hogy Róma nem egy igazán vallásos város, nem sokan járnak templomba, ilyen szempontból nagy csalódás volt, amikor idejöttem. De hát a lemondás mindenhol téma volt, a boltban, a patikában, és egyértelműen a sajnálat és a szomorúság hangján szóltak a történtekről. Olyat nem hallottam senkitől, hogy „nem lehet így elmenekülni”. Bátorság és alázatosság, ez a két szó volt, ami a legtöbbet elhangzott az emberek szájából.
– Egy hónapja gondolkodhatnak a bíborosok, hogy ki legyen a következő szentatya. Milyen tulajdonságok lehetnek, amelyeket elsősorban figyelembe vehet a 115 bíboros, és amelyek alkalmassá tehetnek valakit arra, hogy a világegyházat vezesse?
– Nagyon összetett kérdés, nem is könnyű rá válaszolni. Nem vagyok szakember, mindenesetre biztosan nagyon nagy empátiája kell, hogy legyen a világ és az egyház dolgaiban. Ugyanígy fontos lehet a jó emberismeret és a hasonlóan kiváló kommunikációs készség. Emlékezhetünk, Benedek pápa megválasztásánál is megkérdőjelezték, hogy képes lesz-e kommunikálni, aztán nagyon-nagyon megállta a helyét ezen a területen is. Ugyanakkor nagyon sok praktikus ügy is tornyosul az új egyházfő előtt, amit állítólag a két előző pápa nem tudott egészen jól kézbe venni. Sajnos a pénzdolgok eléggé meghatározóak. A minap egy tévében nyilatkozó afrikai bíboros szerintem tévedésből mondhatta, hogy nem érdemes a pénzügyekkel foglalkozni, hiszen Szent Péternek sem volt bankja. Nagyon sok bántás éri az egyházat a banki problémák miatt, úgyhogy erre majd nagyon oda kell figyelni.
– Sikerül-e úrrá lenni a helyzeten vagy sem, milyen a pápaság intézményének megítélése? Magyarán szólva szeretni fogják-e az új egyházfőt?
– Úgy látom, hogy meglepően nagy az érdeklődés és a nyitottság. Az emberek beszélnek róla, szívesen is teszik ezt. Az előző két pápa annyira benne van az emberek szívében, hogy nem lesz könnyű belépni az emberek lelkébe, de azt hiszem, megvan az igény és a nyitottság is arra, hogy meg tudja magát szerettetni az új pápa – reméljük, kívánjuk.
