A Nyugat nem tudja eldönteni, mit akar Törökországban

Nem tudja eldönteni a Nyugat, hogy kit támogasson a törökországi tüntetéseken, a reformok közben újabb lökést kaphatnak.

Az „iszlamista gyökerű” Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 2002-ben kétharmados győzelmet aratott, és azóta sem vesztett népszerűségéből, az összes választáson 50 százalék közeli eredményt ért el, s a legújabb közvélemény-kutatások sem mutatják, hogy veszítene népszerűségéből. A gazdaság folyamatosan nő, a válság alig érintette Törökországot, nő az életszínvonal, és egyre erősödik a középosztály – többségük az AKP támogatója. A legnagyobb ellenzéki alakulat, a Köztársasági Néppárt (CHP) a diplomások, magas jövedelműek és a legnyugatabbi régiók lakosai között őrzi vezető szerepét. Aktivistái a „világi állam védelmében” rendszeres tömegdemonstrációkat szerveznek – olvasható egy külpolitikai kérdésekkel foglalkozó blogoldalon.

A legfontosabb török ellenzéki párt vezetője arra szólította fel hétfőn Recep Tayyip Erdogan miniszterelnököt, hogy ne szítsa tovább a feszültséget. Erdogan vasárnap több harcias beszédeit is mondott különböző városokban híveinek ezrei előtt. Kemal Kilicdaroglu, a fő ellenzéki párt vezetője a Hürriyet című napilapnak azt mondta, hogy Erdogan „feszültség keltésével próbál meg hatalmon maradni”, és „tűzbe borítja a társadalmat”.

Angela Merkel is felszólalt a török tüntetések kapcsán. A német kancellár szerint nincs szükség erőszakra a tiltakozókkal szemben. Londoni elemzők úgy vélik, a helyzet esetleges elfajulása vagy hosszabb ideig elhúzódó politikai instabilitás kialakulása súlyos gazdasági következményekkel járhat.

Ismert, a török miniszterelnök június 6-án elítélte a tüntetők erőszakos taktikáit, és ígéretet tett arra, hogy folytatják az isztambuli Gezi park átépítését, amely eredetileg a tiltakozásokat kiváltotta. A több mint egy hete tartó tüntetéseknek már három halálos áldozata van.

A szerző úgy látja, az AKP modern konzervatív párt, nem iszlamista, csupán értékelvű, a nemzet erkölcsi felemelkedéséért harcol. Elkötelezetten Európa-párti, ugyanakkor kiáll a török nemzeti érdekekért, sajátosságokért. Törökország számára a korábbi egyoldalú nyugati orientáció helyett a nemzeti hagyományokhoz illeszkedő kelet felé nyitott külpolitikát folytat, és ezzel az országot regionális hatalommá teszi. A vállalkozó osztályra alapozva erős, dinamikus gazdaságot teremt. A jogrendszert, alkotmányosságot az európai többségi demokráciákéhoz igazítja.

Az AKP-val szembeni oldal szerint Recep Tayyip Erdogan kormányfő diktatórikus hajlamú vezető, aki a saját képére formálja az országot, nem tűr ellentmondást, újságírókat csukat le, diktatórikus eszközökkel akarja letörni az ellenállást – olvasható az elemzésben. Az alkotmányt parlamenti többségével visszaélve kénye-kedve szerint alakítgatja, hogy neki és pártjának kedvezzen. Bár konzervatívnak mondja magát, valójában szélsőséges iszlamista, és iszlám köztársaságot akar faragni Törökországból. Ellenfelei szabadságszerető demokraták – értelmezi a helyzetet a blogoldal szerzője.

Az elemzés szerint a világiak számára a legnagyobb arculcsapást az arab tavasz jelentette, illetve az, ami utána jött. Erdogant – aki szerintük a patás ördög – a Nyugat favorizálta, favorizálja. Ő lett a „jó muszlim”, akit példának lehet állítani az egyiptomiak, tunéziaiak elé: lám, így is lehet. „Csodáljuk-e, hogy ennyi kölcsönös frusztráció után elszakadt a cérna? Az indulatok felizzottak. A hatalom pedig, a térségünkben ez is ismerős, a lehető legrosszabbul reagált, reagál” – olvasható a blogbejegyzésben.

Szerinte a tüntetésekhez sokan olyanok is csatlakoztak, akik eddig az AKP hívei voltak, csak a tagadhatatlan rendőri brutalitás, és a hírek kozmetikázása, elhallgatása sodort a tiltakozók táborába. Éppen azok a fiatal, képzett törökök, akik az elmúlt tíz év gazdasági fejlődésének köszönhetik jólétüket. Ők most együtt vonulnak a barikádokra a szélsőbalosokkal, CHP-aktivistákkal, kurdokkal. Furcsa társaság, és azon túl, hogy nem szívelik Erdogant, nem sok minden tartja őket egyben – állapította meg a szerző.

A Nyugat viszont nem a közép-európai, hanem a közel-keleti mintát látja, s már megint nem tudja, mit lépjen, kit szeressen, melyik oldalra álljon. Az iránta elkötelezett, a nyugati értékeket zászlajukra tűző, kisebbségi, balos, liberális tüntetőket, vagy pedig a megbízható partnernek bizonyuló, a nagypolitikában értékes kormányt. Igen, ez a dilemma hasonlít ahhoz, amely az arab tavasz kezdetén állt a Nyugat előtt. És amelyben máig nem tudja – vagy most éppen nem tudja –, hogy jól cselekedett-e, zárul a bejegyzés.

Az arab világ számára példaként felhozott török modell hiányosságait tárták fel a tüntetések, amelyek lökést adhatnak a demokrácia tovább mélyítéséhez az országban – írta elemzésében a Neue Zürcher Zeitung című svájci napilap. Az arab világ reakciója a török eseményekre inkább az adott ország belső ellentéteire vagy a síiták és a szunniták közötti nézeteltérésekre mutat rá. Irak, Irán és Szíria alig leplezett kárörömmel tudósít a tiltakozásokról, óva intve állampolgárait a Törökországba utazástól.

A török modellt azonban korai lenne még temetni, hiszen az arab tavasz országaira sok olyan reform – köztük a gazdasági liberalizáció – véghezvitele vár, amelyet Törökország már évekkel ezelőtt meglépett, és amelyekből végül sikert kovácsolt. Az érem másik oldala persze már nem olyan fényes: több ezer aktivista, politikus, újságíró és ügyvéd ül börtönben, a média szájkosarat kapott, valamint a korrupció és mutyizás sem ismeretlen fogalom az országban. A tiltakozások nyomán azonban talán változik valami ezen a téren.

A legtöbben elutasítják a tekintélyelvű kormányzást, amelynek fogalmát Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök vezetési stílusa kétségkívül kimeríti. A tüntetők egy szociálisan és politikailag liberálisabb társadalomban szeretnének élni. A mozgalom pedig akár lökést is adhat a további reformokhoz, hogy Törökország valóban mintává váljon a Közel-Kelet számára – bizakodik az NZZ újságírója.