Ezen a találkozón múlik mindnyájunk jövője?

A világgazdaság stabil és kiszámítható működése csak az Egyesült Államok és Kína szorosabb együttműködésével valósulhat meg.

Egyre fokozódik a feszültség Barack Obama és Hszi Csin-ping június 7-8-i csúcstalálkozója előtt a világ két vezető hatalma között, de ha a felek a vitás kérdéseken felülemelkednek, akkor felismerhetik azt, hogy a következő évtizedben sokkal több közös pontot találhatnak az együttműködésben, mint azt gondolnák – olvasható Michael Spence Nobel-díjas közgazdász elemzésében. Úgy látja, a következő tíz évben is hatalmas strukturális változások várhatók mind az egyes országok, mind a világ gazdaságát illetően.

A szakértő szerint a változások alapvetően függnek attól, hogy a világ két vezető államában milyen gazdaságpolitikát folytatnak a jövőben. Együttműködésre van szükség az élet számtalan területén, elsősorban a természeti erőforrások és a környezetvédelem területén. Spence rámutatott arra, hogy Kína és a fejlődő világ növekedése fogja adni a világ kibocsátásának felét a következő 10-15 évben. Ezzel szemben az a növekedési modell, amely mind a fejlett, mind a fejlődő világra jellemző volt, a jövőben nem fog működni, mivel a klíma, az ökológia, az élelmiszer, a víz, az energia és az általános élhetőség nem fogja bírni ezt a terhelést – tette hozzá.

A fenntarthatóság területén a 12. kínai ötéves terv is ambiciózus célokat tűzött ki, azonban az Egyesült Államokban ez a terület is lényegesen decentralizáltabb, de így is új nemzeti politikákat fogadtak el, amelyek többek között az autók energiafelhasználását érintik – ismerteti a szakértő. Emellett az USA szeretné elérni az energetikai függetlenséget, amelyben nagy segítséget jelentenek számára a feltárt olaj- és palagázlelőhelyek, miáltal egyre kisebb lehet az egy főre eső szén-dioxid-kibocsátás is.

A kínai és az amerikai gazdaság egymást kiegészítő funkciója folyamatosan változik, de annak jelentősége nem csökken – vélekedett Spence. Míg a múltban az USA egy nyitott piaccal rendelkező, a közvetlen külföldi tőke- és technológiai befektetéseket előnyben részesítő gazdaság volt, addig Kína óriási és egyben olcsó munkaerejére épített. Ma Kína nyújtja az óriási piacot és egyre inkább a magas hozzáadott értékű termékek előállítása válik a fő területévé, míg az alacsony hozzáadott értékű munkák a fejletlenebb országok felé mennek – olvasható az elemzésben.

A szakértő szerint ezen folyamat során a kölcsönös függőségek továbbra is megmaradtak, mivel míg Kína az infrastruktúra területén a legnagyobb külföldi befektető az Egyesült Államokban, addig az amerikai felsőoktatás és innováció teljesítményére továbbra is nagy szüksége van az ázsiai óriásnak, és vele együtt az egész világnak. Természetesen van egy egészséges verseny a felek között, de a két évtizeddel ezelőtti éles különbségek mára eltűntek a két nagyhatalom között.

Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor az amerikai gazdaság talpra állása folytatódni fog, de Kína felzárkózása sem fog lassulni. Spence úgy látja, Kelet-Ázsia összesített nemzeti terméke 2015-re el fogja érni az USA szintjét, amiből természetesen Kína fogja adni a legnagyobb részt. A kínai össztermelés várhatóan 10-15 év alatt éri el az amerikait, amikor a két ország a teljes világgazdasági termelés 15 százalékát fogja adni – jósolja a közgazdász. „Pontosan ebben a környezetben szükséges a két ország együttműködése, amely a különféle intézmények és szakpolitikák esetében nehéznek tűnik, de a stabil és fenntartható növekedést csak ez alapozhatja meg.”

Túl a kétoldalú előnyökön, a világgazdaság egyértelműen a kínai és az amerikai vezetésen nyugszik, a kereskedelmi és gazdasági nyitottság, a pénzügyi stabilitás és szabályozás, az energiabiztonság, valamint egyéb területek sorsa a két nagyhatalom együttműködésén is múlik. Nagyon nehéz elképzelni egy olyan globális egyensúlyi állapotot, amelyben Peking és Washington nem játszik meghatározó szerepet – zárul az elemzés.