Leégette magát a tanács a magyarok megfigyelése ügyében

Nem mindennapi indokkal mondott le tisztségéről Jana Fischerová, aki a hazánk elleni monitoringeljárás alapjául szolgáló jelentést készítette. A politikusnőt arról faggattuk, miért nem támogatta saját beadványát. Meglepő válaszokat kaptunk.

Az Európa Tanács (ET) közgyűlése kedden délután – 135 szavazattal, 88 ellenében, 6 tartózkodás mellett – olyan kompromisszumos módosító javaslatot szavazott meg, melynek alapján a szervezet „szoros megfigyelés” alatt tartja a magyarországi jogállamiság alakulását. Más szavakkal ez annyit jelent, hogy a strasbourgi intézmény nem kezdeményez hivatalos monitoringeljárást hazánkkal szemben. A döntés sok egyéb mellett azért is fontos, mert ilyen eljárást még egyetlen teljes jogú uniós tagállam ellen sem indítottak el. (Bulgária még nem volt EU-tag az eljárás kezdetekor.)

A megfigyelési eljárás elrendelését kezdeményező jelentés az ET parlamenti monitoringbizottágában áprilisban mindössze egyetlen szavazattal ment át. De nem csak ez az egyetlen furcsaság az ügyben. A beszámolót összeállító Kerstin Lundgren és a cseh Jana Fischerová igen eltérő véleménnyel van a voksolásról. Utóbbi a jelentés benyújtását követően azonnal lemondott tisztségéről, és az MNO-hoz korábban eljutott levelében elfogultnak nevezi a bizottság döntését.

A helyzet meglehetősen ellentmondásos. Hogyan lehetséges, hogy egy jelentéstevő nem ért egyet az általa benyújtott tájékoztatóval? Előfordulhat-e, hogy egy emberi jogi kérdésekkel foglalkozó szervezet (ET) nem hagy elég időt a tájékoztató elkészítőjének, hogy tapasztalatait más hasonló állásfoglalásokkal összevetve hozzon végső döntést az ügyben, majd szavazzon arról? Múlhat-e egy uniós tagország renoméja azon, hogy egy róla szóló, nagy horderejű szavazást a javaslattevő testület kizárólag saját ülésezési rendjéhez igazítson? A válaszokat az első számú érintettnél, Jana Fischerovánál kerestük.

A korábbi ET-funkcionárius immár Prágában dolgozik, és csak az Európa Tanács honlapján olvasta a Magyarországról szóló keddi közgyűlési határozatot. Miután másodmagával beválasztották a megfigyelő bizottság tagjai közé, három alkalommal járt Magyarországon. A parlamenti pártok képviselői mellett találkozott többek között egy ombudsmannal, zsidó és keresztény egyházi szervezetek képviselőjével, a Transparency International munkatársaival és néhány nem kormányzati szerv dolgozójával. Nem magunkra égetve az orbánizmus bélyegét, előbbi felsorolásból kitűnik: Jana Fischerovának több olyan forrás is mesélt a magyar jogállamiság helyzetéről, mely jórészt nem a kormányfő irodájába jár villásreggelizni. Ettől persze még egyáltalán nem biztos, hogy a jelentéstevőt „bevitték az erdőbe”, de inkább hallgassuk őt magát.

„Társammal, Kerstin Lundgrennel nem volt konfliktusom a munka során, egyszerűen arról van szó, hogy én kelet-európaiként más szemmel nézem a régió országainak jogállamiságát. A jelentésről egyébként elég sokat vitatkoztunk az ET-ben. Hogy volt-e szavazati jogom a beadványról szóló voksoláskor? Persze, de nem szavaztam, mert nem voltam jelen, el kellett utaznom munkaügyben Prágába.” A politikusnő hozzáteszi, a jelentés elkészültét követő bizottsági vitákon sem tudott részt venni hivatalos elfoglaltsága miatt. Végül a szavazást a feszes bizottsági menetrend miatt olyan gyorsan lezavarta a testület, hogy nem volt mód az alaposabb elemzésre.

Fischerová ugyanis megjegyzi: a magyar képviselők Budapesten megállapodtak vele, hogy változtatnak a kifogásolt 4. alkotmánymódosításon. Ezt a bizottság tagjai azonban már nem voltak hajlandóak megvárni. Ahogyan azt sem, hogy a jelentést össze lehessen vetni az Európai Bizottság észrevételeivel és a Velencei Bizottság szintén ebben az ügyben készített beadványával. Pedig Fischerová ezt szívesem megtette volna. A fenti körülmények között nem látta értelmét a további munkának, és lemondott bizottsági pozíciójáról.

Jana Fischerová szavait hallva az emberben több kérdés is felmerül. Ha például egy ilyen komoly közérdeklődésre számot tartó ügyről van szó, miért nem olyasvalakit kérnek fel, akit nem köt le más fontos munka hazájában? Szintén nem világos, hogy miképp lehet úgy meghatározni egy bizottság ülésrendjének beosztását, hogy nincs idő megvárni a döntéshozatalhoz szükséges (jelen esetben magyar) állásfoglalást? A testület miért nem vizsgálta meg az EB és a Velencei Bizottság ajánlásait az ügyben? És végül: ha egy mérvadónak kikiáltott uniós szerv ilyen körülmények között bocsát szavazásra egy olyan javaslatot, mely hosszú időre bélyeget ragaszthat az adott tagállamra, elvárhatja-e, hogy komolyan vegyék ezután?

A ránk nézve pozitív közgyűlési határozat ezúttal bizonytalan időre elnapolta a felmerülő kérdéseket.