A legnagyobb brazil szakszervezeti szövetség által meghirdetett országos sztrájkban a kohászatban és az építőiparban dolgozó munkások, illetve fuvarozók, tanárok és köztisztviselők is részt vettek. Részben vagy teljesen lezártak nyolcvan országutat és főutat tizennyolc államban.
Sokan arra számítottak, hogy a hagyományosan erős brazil szakszervezetek, meglovagolva a két évtizede legtömegesebb júniusi tüntetések utáni közhangulatot, általános sztrájkkal adnak nyomatékot követeléseiknek, de csalatkozniuk kellett. Az állami és magánintézményekben, illetve a gyárak többségében folytatódott a munka a megszokott kerékvágásban, habár néhol nem volt tanítás az iskolákban, és egyes kórházakban csak a legégetőbb orvosi ellátásban volt részük a betegeknek. A tömegközlekedésben dolgozók nem csatlakoztak a sztrájkolókhoz, így a buszok, a vonatok és a metrószerelvények közlekedtek.
A tüntetések békésen zajlottak, csak Rio de Janeiróban történtek erőszakcselekmények. A kelet-brazíliai nagyvárosban becslések szerint 2,5 ezren vonultak az utcára tüntetni, és egyes tiltakozók összetűztek a rendőrökkel, kövekkel hajigálták őket, amire könnygáz és gumilövedék volt a válasz. Napnyugta után sem széledt szét a tömeg a nagyváros központjában, néhol folytatódtak az összetűzések a rend őreivel.
Santosban a rakodómunkások nem engedték be az áruszállító teherautókat az átrakodóterminálokba, és Brazília más tengerparti városaiban is követték példájukat a dokkmunkások. A sztrájkolók jobb munkakörülményeket, korszerűbb tömegközlekedést és egészségügyi szolgáltatásokat, illetve színvonalasabb oktatást követeltek, szerepelt továbbá az igények között az agrárágazat reformja és a rövidebb, negyvenórás munkahét is.
