Európába sietnek az ukrán oligarchák

Ukrajna minden nemzetközi fórumot kihasznál arra, hogy a társult tagságról szóló őszi döntés előtt igazolja európai elkötelezettségét.

Így volt ez a napokban a Krynicában és a Vilniusban tartott nagyszabású konferenciákon is. Az európai elkötelezettséget Vlagyimir Ribak házelnök a hét végén a litván fővárosban azzal demonstrálta, hogy a kétkedőket megnyugtatva kijelentette, Ukrajna október végéig lehetővé teszi a Nyugat felháborodására börtönben zárt exkormányfő, Julija Timosenko külföldi kezeltetését is.

A festői lengyelországi üdülőhelyen Alekszandr Vilkul miniszterelnök-helyettes bizonygatta Kijev felkészültségét. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy nemrégiben még az ukrán politikai élet egyébként hallgatag „szürke eminenciása”, Rinat Ahmetov is látványosan kiállt az európai integráció mellett, akkor a hangsúlyt az értékválasztásra helyező hivatalos szép szavak mögül kitűnik az is, hogy az ukrán oligarchák miért sietnek annyira Európába. A leggazdagabb ukránt a Kijev és Moszkva között kirobbant „exportháború” késztette megszólalásra.

Mint arra az egyébként a nyugati integráció iránt elkötelezett ismert kijevi elemző, Vitalij Portnyikov is rámutat, mondanivalójának lényege paradox módon annak a felismerése, hogy az ukrán oligarchák éppen a nyugati elemzők által sokat bírált oligarchikus berendezkedést, kiskirályságukat Putyintól féltve sietnek Európába, ahol intelligens módon mindent meg lehet beszélni, sőt még vállalatokat is lehet venni. Az ukrán politikai életet kezükben tartó oligarchák így mindent megtesznek annak érdekében, hogy Janukovics elnök kezében magasan lobogjon az uniós zászló. Arra is komoly súlyt fektetnek, hogy az ukrán társadalomból is kiöljenek minden kételyt, így aztán a többség lassan már azt hiszi, hogy az európai integráció varázsütésre megoldja majd minden problémájukat. Az oligarchák tehát semmit nem bíznak a véletlenre, így a megfelelő politikai posztokra is saját emberüket ültetik.

Ilyen a „proeurópai reformátor” imázsát erősítő, Ahmetov érdekszférájába tartozó ipari-pénzügyi csoport, az SCM által „delegált” Vilkul is, akit az ukrán sajtó Nyikolaj Azarov kormányfő lehetséges utódai között emleget. A jelenlegi miniszterelnök távozását elemzők egyre gyakrabban hozzák összefüggésbe a novemberi vilniusi csúccsal, mondván, a társulási szerződés és a szabadkereskedelmi zóna új kihívásokat jelent Ukrajna számára, amely új megközelítést követel.

Ahogy az ukrán sajtó egy része sugallja, ma olyan „fiatal, hatékony, piacpárti menedzserre” van szükség, mint a kommunális szféra és a közlekedési infrastruktúra fejlesztéséért felelős miniszterelnök helyettes. S bár a médiában Vilkulról sugárzott kép erősítésére a politikus píárosai láthatóan nem sajnálják a pénzt, az ukrán politika feltörekvő csillagának hazai megítélése ugyancsak ellentmondásos. Nem véletlenül, hiszen az ukrán utak és a vasút állapota finoman szólva sem európai, ráadásul a „fiatal menedzser” hatékonysága a leginkább abban mutatkozik meg, hogy a fejlesztéseket miként terelgeti a mögötte álló oligarchacsoport érdekei szerint. Nem túlságosan népszerű az az elképzelése sem, hogy az utak minőségét az üzemanyag árába beépített illetékek emelésével, illetve az autópályák fizetőssé tételével javítsák.

Ennek ellenére a magát dnyepropetrovszkiként pozicionáló, ám a „donyecki klán” kormányba küldött képviselőjének tartott politikus egyes elemzők szerint a 2015-ös elnökválasztás jelöltjei között is felbukkanhat. Erre adott esetben az oligarchák akaratán kívül az is alapot adhat, hogy fellépése a tartalmi elemekben ugyan meglehetősen sablonos, PR-szempontból azonban jól felépített. Ez megfelelő háttérrel az ukrán terepen még működhet is, innen kilépve azonban a „fiatal européer reformátor” imázsa már messze nem oly meggyőző.

Az európai politikusok a jól öltözött kijevi miniszterelnök-helyettes nélkül is jól tudják, miért van szüksége az Európai Uniónak Ukrajnára, amelynek közelítése alapvetően geopolitikai kérdés, hozadéka pedig egy hatalmas piac. Mint ahogy azzal is tisztában vannak, hogy milyen állapotban van az ukrán demokrácia, miként alakulnak a reformok, mennyire őszinte a kijevi politikusok uniós elkötelezettsége, s az ukrán oligarchák miért sietnek Európa karjaiba. Illúziók nélkül, ám egyre markánsabban rajzolódik így ki Vilnius előtt az Ukrajna számára pozitív uniós álláspont. Ahogy az Európa keleti szomszédságát jól ismerő német politológus, Aleksander Rahr fogalmaz, az EU fogcsikorgatva bár, de aláírja a litván fővárosban Ukrajnával a társult tagságról és a szabad kereskedelemről szóló megállapodást.