Svédország: egy jóléti állam két arca

A Magyar Nemzet munkatársai már az autóbérlésnél komoly „átvilágítással” szembesültek Stockholmba érkezésükkor.

Pénteken, egy kora esti géppel érkezem egy operatőr kollégával Svédország legnagyobb repülőterére, a Stockholm belvárosától 42 kilométerre lévő Arlandára. Telefonomban ott a visszaigazoló üzenet arról, hogy az egyik jó nevű társaságnál, a Sixtnél érvényes foglalásom van egy alapkategóriájú bérautóra. Az autókölcsönzés egyszerű művelet: megmutatom a foglalási számot, a jogosítványomat, odaadom a bankkártyát, amelyen zárolják a kölcsönzés díját és a kauciót, aláírok, s vihetem is a kulcsot. Sokat utazom, gyakran bérelek autót (pár hete Argentínában, előtte az Amerikai Egyesült Államokban), eddig nem volt okom panaszra: gördülékeny az ügyintézés, az előre megállapodott összeget vonták le a számlámról, s utólag sem próbáltak behajtani rajtam pluszpénzt mondvacsinált sérülések okán.

A cég irodájában nincs másik ügyfél, a pultban mosolygós, huszonéves lány fogad. Szőke, kék szemű, akár a svéd országimázsfilmben is szerepelhetne. Amikor odaadom a jogosítványomat és a bankkártyámat, gépel valamit a számítógépén, majd elnézést kér, és jó tíz percre eltűnik a szomszéd helyiségben.

Amikor visszajön, már nem mosolyog, hanem szúrós szemmel ránk néz, és megkérdezi, meg tudjuk-e mutatni neki a hazafelé szóló repülőjegyet. Megmutatom, utána azt kéri, mutassak érvényes szállodafoglalást. Csütörtökön utazik haza, de csak péntek éjjelre van foglalása, mondja, és megkérdezi, hol fogok aludni a többi éjszakán. Újságírók vagyunk, mondom neki mosolyogva, csak egy nappal előre tudjuk a programunkat. Mutasson sajtóigazolványt, mondja, erre mindketten elővesszük a plasztiklapot, sőt céglogós névjegykártyát is adunk. Elkéri a kollégám összes iratát is, gyanakodva forgatja őket. Még háromszáz kilométernyi vezetnivalónk van lefekvés előtt, ezért sietnék, de türelmesen elmagyarázom a hölgynek: sokat utazom, gyakran bérelek autót.

Megmutatom az egyik légi szövetség nevemre szóló exkluzív törzskártyáját, melyet csak olyan utasok kapnak, akik évente legalább százezer mérföldet repülnek. Az operatőr kolléga kicsomagolja a profi kamerát, és elmagyarázzuk a lánynak, hogy körülbelül kétszer annyiba kerül, mint az autó, amit bérelni szándékozunk.

Megint eltűnik a papírokkal a szomszéd helyiségben, újabb hosszú percekig várunk. Amikor visszajön, hidegen villan a tekintete, és megkérdezni, milyen témában, hol és mit szándékszunk forgatni. Elszakad nálam a cérna, és udvariasan, de határozottan megkérdezem: mégis mi köze hozzá? Svédországban sajtószabadság van, ha jól sejtem, mondom neki, és megköszönném, ha elmondaná, miért van szüksége erre az információra egy autóbérléshez.

Nem válaszol, UV-fény alá tartja az igazolványaimat, percekig bőszen gépel a számítógépén, mi meg egyre idegesebben ácsorgunk a pult előtt. A kolléga azt javasolja, menjünk másik céghez, amikor a lány újra eltűnik az ajtó mögött, és hosszú telefonálásba kezd. Lassan fél órája várunk, egyre kínosabb a történet, amikor széles mosollyal az arcán visszatér, és azt mondja, vihetjük az autót.

További részletek a Magyar Nemzet keddi számában.

(Lukács Csaba)