Tudósítás a káoszból

Kedd reggel ötkor, harminchárom óra utazás után szálltunk be a Philippine Airlines Manilából Cebuba tartó gépébe.

A zsúfolásig telt gépen közel ötvenfős japán orvos- és mentőegység, és a Fülöp-szigeteki egészségügyi minisztérium különleges csapata – zömében pszichológusok, akik a katasztrófa traumáját hivatottak enyhíteni a túlélőkben.

Cebuba érkezve zuhog az eső. A betonon egy EU-csillagos gép várakozik – belga és francia orvosokat és logisztikai személyzetet hozott. Taclobanba készülnek ők is, de az ottani reptér kifutója túl rövid volt a repülőjüknek. Rendes ember a vezető: azt mondja, a három magyart és helyi kísérőjüket elviszik a katonai géppel, amit rövidesen kapnak a Fülöp-szigeteki hadseregtől a katasztrófa sújtotta terület közepébe való berepüléshez.

Segítünk nekik kirakodni a továbbra is reménytelenül zuhogó esőben, amikor jön a hír: két gép indul, mi a másodikra férünk fel. Tizenegykor elindul az első csapat, harmincöt fő orvos és ápoló a belgáktól, de a gépen csak annyi hely van, hogy a csomagjaikat sem vihetik magukkal. Sebaj, gondolja a parancsnok, a betonon várakozik egy másik katonai teherszállító is, az majd viszi a felszerelést.

Eljön a két óra, nekünk is indulni kellene, amikor kiderül, hogy teherszállító nem ment, így ha segélymunkásokat-orvosokat visz a második gép is, akkor lesz ugyan bent hatvan ember a nagy baj közepén, de felszerelés semmi. A francia csapat úgy dönt – így mi is –, maradnak, megpróbálnak utánpótlást küldeni a bent lévőknek. Később kiderül, a vihar miatt az a gép sem indul el, ráadásul a kompjáratot is leállították a két sziget között.

Kétségbeesetten próbálunk másik gépet találni, amikor megtudjuk, egy civil repülő is indulna. Azonnal jegyet váltunk, már a csomagok is fent vannak, beszállókártya a kézben, amikor bejelentik: a vihar miatt korán sötétedik, a pilóta nem vállalja az utat a kivilágítás nélküli leszállópályára. Nehezen emészthető helyzet: tőlünk félórányi repülőútra több tízezer ember van bajban, itt számos nemzetközi segélyszervezet és orvoscsoport toporog, gyógyszer, élelem, egyéb segítség van a csomagjaikban, és nem tudnak bemenni segíteni. Egyszerűen meghaladja a helyi hatóságokat a feladat – nincs logisztikai kapacitás a beszállításukra. Miközben bent az éhes, kétségbeesett emberek megtámadják a beérkező segélyszállítmányokat és kifosztják a csomagokat.

A reptéren egyébként óriási a káosz. Nem csak bejutni akarnak sokan Leyte-szigetére, Cebuból is sokan el akarnak menni. És megérkeztek a rokonok, akik a katasztrófa által leginkább sújtott részeken nyoma veszett családtagjaikat keresik. Egyre ingerültebb és kétségbeesettebb a hangulat, találkozunk olyan emberrel, aki három napja a reptéren él.

Hasznosan töltjük a késő délutánt: a mobil generátorból hosszan keresés után megvesszük a legutolsót, vízszűrőket, élelmiszereket vásárolunk, mert a légitársaság megígérte, szerda reggel hatkor prioritásunk van Taclobanba induló gépre.

Este találkozunk egy emberrel, aki kijutott a városból azzal az egy géppel, amely ma onnan Cebura indult. A városból a reptérre vezető tizenegy kilométernyi utat hat-hét óra alatt tette meg, gyalog. Azt mondja, sok holttestet látott, az emberek kétségbeesetten kutatnak élelem után, a benzinkutak tartályaiból pedig megpróbálják kimerni az utolsó csepp benzint is. Nincs villany, mobilhálózat, napok óta elfogyott az ivóvíz és az élelem. A városban csak a betonból-téglából épített házak maradtak épen úgy-ahogy, és errefelé kevesen építenek betonból-téglából. A boltok (már amelyek kinyitottak) üresek.

Ha holnap bejutunk az összeomlott városba, azt hiszem, életem egyik legdurvább élményének nézek elébe.