Daniel Howden, a The Guardian című brit napilap újságírója az első, aki december közepe óta eljutott Dél-Szudán fővárosába, Jubába, hogy beszámoljon arról, ami az országban zajlik.
A fiatal államban a politikai feszültség azóta nőtt meg, hogy idén júliusban menesztették a nuerekhez tartozó Riek Machar alelnököt, aki bejelentette, hogy indulni kíván az elnökválasztáson. A hatóságok a héten azt állították, hogy december 15-ről 16-ra virradóra egy puccskísérlet történt a dinka Salva Kiir államfő ellen, amelyet Machar hívei hajtottak végre. Az egykori alelnök ezt tagadta.
Az állítólagos puccskísérletet megtorlás követte, ami átcsapott a nuerek szisztematikus lemészárolásába. A katonaság dinka fiatalokat toboroz és fegyverez fel, s bátorítja őket a népirtásra – olvasható a riportban. Dél-Szudán vezetése ugyanakkor ragaszkodik álláspontjához, mely szerint Jubában nem történt semmiféle mészárlás. Philip Aguer, a hadsereg szóvivője ugyancsak tagadja, hogy bármilyen szervezett katonai akciót végrehajtottak volna. Elmondása szerint egyszerű bűnözők számlájára írhatók a gyilkosságok. „Attól, hogy néhány bűnöző katonai egyenruhát visel, még nem jelenti azt, hogy a hadsereg tagja” – mondta Aguer.
A dél-szudáni események hasonlítanak az 1994-es ruandai népirtásra. A népirtást főleg két hutu milícia, az Interahamwe és a Impuzamugambi követte el a hutu többségű kormánnyal karöltve, amelyben legalább ötszázezer tuszi és több százezres nagyságrendű mérsékelt hutu vesztette életét. Más becslések szerint azonban a halottak száma nyolcszázezer és egymillió fő közé tehető. A népirtást erős felbujtó propaganda előzte meg, amelyből kivették részüket a a rádióállomások és az újságok is. A népirtásra vonatkozó figyelmeztető jelek ellenére az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) passzív maradt, és a vezető hatalmak sem avatkoztak be. Emiatt sokan bírálták az ENSZ alapelveit, illetve ezek kidolgozóit, és különösen az ENSZ BT tagjait, közöttük főleg a Bill Clinton által vezetett Egyesült Államokat, mint egyedüli szuperhatalmat.
Erre a kijelentésre azonban rácáfol a dinkákat és nuereket egyaránt soraiban tudó elnöki őrség, a „tigrisek” egykori tagjának beszámolója. A férfi Howdennek elmondta, miként vett részt a nuer etnikumú civilek elleni támadásban. „Akik nem voltak katonák, azokat elvitték, megkötözték a kezüket és lelőtték őket. A saját szememmel láttam, miközben ugyanazt az egyenruhát viseltem, mint ők” – emlékszik vissza az egykori tigris.
Arról is beszélt, hogyan tünteti el a holttesteket a hadsereg éjszaka, a kijárási tilalom ideje alatt: buldózerekkel teszik őket tömegsírba, vagy bedobják őket a Nílusba. Halászok beszámolói alapján a folyópart tele van halottakkal. „A számok hazudnak, mindenhol holttesteket látni” – mondta az elnöki őrség egykori tagja.
A hivatalos számok ötszáz halálos áldozatról szólnak, noha ennyi halott egy átlagos jubai kórházban is van – olvasható a cikkben. A holttestek számát a szakértők is tagadják: egy egészségügyi dolgozó szerint több tízezer halottról beszélhetünk.
Egy húszéves nuer tanuló arról beszélt a The Guardian újságírójának, hogyan fogták őt el. Miután megkérdezték a nevét dinka nyelven, és ő nem értette, bevitték a rendőrségre, bezárták több mint kétszáz másik nuer közé, majd az ablakokon keresztül fegyvert szegeztek rájuk és tüzet nyitottak. Úgy élte túl, hogy a holttestek között rejtőzött napokon keresztül.
A dél-szudáni erőszakos cselekmények azonnali beszüntetését követelte vasárnap Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár, aki szerint a fiatal állam jövőjét veszélyeztetik az összecsapások. Barack Obama amerikai elnök pedig arra figyelmeztette Dél-Szudánt, hogy elveszítheti a nemzetközi segélyeket.
Korábban a nuer etnikumhoz tartozó felkelők ellenőrzésük alá vontak egyes olajmezőket, ami miatt kérdésessé vált, hogy zavartalan marad-e az ország olajtermelése.
Egy másik elmondta Howdennek, a katonák miként fogtak el tizenéves gyerekeket, kötözték össze a kezüket a hátuk mögött, majd végezték ki őket. Egy harmadik pedig arról számolt be, amikor az éjszaka közepén egy tank törte át a házuk falát és hajtott át egyéves unokahúgán.
Howden riportja szerint könnyű megállapítani, hol éltek korábban a nuer közösségek. A boltok bezártak, az árusok standjai porig égtek, a nyüzsgés megszűnt. Juba egykoron legnagyobb kerülete ma egy elhagyott házakkal teli kísértetváros. Fosztogatók járják a környéket, és visznek el mindent, amit tudnak. Csak törött műanyagszékek és üres tejesflakonok hevernek a porban.
Az a húszezer nuer, aki túlélte a jubai mészárlást, a város két ENSZ-bázisára zsúfolódott össze, miközben ezek a létesítmények segélyközpontokból szentélyekké váltak: a csomagok és testek kavalkádjában a szögesdróton lógó kézzel írott feliratok hirdetik: „az Úr a mi legfőbb védelmezőnk!”
