Meghalt Ariel Saron

Az ellentmondásos megítélésű politikus nyolc kómában töltött év után hunyt el.

A Saront nyolc éve kezelő Tel-Hasomer településen lévő Haim Seba kórház előtt megtartott sajtótájékoztatón fia, Gilad köszönetet mondott az ápolószemélyzet nyolcéves áldozatos munkájáért, majd azt mondta: „Apa elment, amikor úgy döntött, hogy el akar menni.” Saron két fia, Gilad és Omri naponta látogatták az elmúlt nyolc évben magatehetetlen édesapjukat, utolsó napjaiban a családja folyamatosan betegágya mellett tartózkodott.

Az orvosok közölték, hogy a halált kiváltó közvetlen ok a volt kormányfő szívműködésének leállása volt, miután több mint másfél hete veséje felmondta a szolgálatot és a szervezetében felhalmozódott méreganyagok miatt sorra leálltak létfontosságú szervei. Egy éve még jelentős agyi tevékenységet észleltek a kómában fekvő egykori kormányfőn, és reménykedtek a hozzátartozók.

A kezelését végző szakorvosok újságírói kérdésre elmondták, hogy szervezete meglepően sokáig ellenállt a közvetlen életveszélynek, szíve rendkívül erős volt. Családja az évek során nem verbális válaszokról számolt be, de az orvosok nem tudtak egyértelműen állást foglalni abban a kérdésben, hogy „az alacsony tudatossági szinten”, kómában lévő beteg mennyiben volt tudatában állapotának.

A politikus 1928-ban Ariel Scheinermann néven született az akkori Palesztina Brit Mandátumterületen. Már 14 évesen csatlakozott az izraeli bevándorló telepesek védelmi szervezetéhez, a Haganához. A későbbi miniszterelnök az izraeli függetlenségi háborúban egy gyalogos egységet vezetett, a háború után pedig a katonai hírszerzésért, valamint az arabok elleni megtorlóakciókért volt felelős az általa létrehozott, hírhedt 101-es felderítődandár élén.

Katonai karrierje felfelé ívelt: volt a gyalogostiszti iskola vezetője, páncélos dandárparancsnok sőt 1966–67 között a hadsereg kiképzési főnöke lett, irányította az északi és a déli parancsnokságot is. Az Egyiptom elleni 1973-as jóm kippúri háborúban páncélos egységet vezetett, hadseregével egészen a Szuezi-csatorna afrikai partjáig is eljutott.

Ezt követően a politikai pályát választotta: először a jobboldali Likudhoz próbált csatlakozni, de elutasították. Ezért megalapította saját pártját, a Shlomtziont, 1977-ben két széket nyert vele a választásokon, majd beleolvadt a győztes Likudba, így 1977 és 1981 között mezőgazdasági miniszter, 1981–83-ig pedig védelmi miniszter lehetett.

A védelmi tárca vezetőjeként ekkor Izrael határait biztosítandó támadást indított Libanon ellen, hogy kisöpörje onnan a Palesztin Felszabadító Szervezet harcosait; itt az eredeti tervektől eltérően egészen Bejrútig nyomult az ország területére. Védelmi miniszteri pozícióját azonban aláásta, hogy ekkor hagyta, hogy a szabrái és satílái menekülttáborokban palesztinokat öljenek halomra a libanoni falangisták, ezért tárca nélküli miniszterré fokozták le.

Saron az izraeli telepek építésével kívánta elérni azt, amit a hadsereg nyomásgyakorlásával igencsak költséges lett volna: a Nyugati part magaslatainak és stratégiai pontjainak izraeli felügyeletét; az első telepesek már a hatnapos háború után megjelentek a megszállt területeken, igazi lökést azonban Saron minisztersége adott nekik.

Politikai pályája azonban töretlenül folytatódott: 1984 és 1990 között Simon Peresz kormányának kereskedelmi és iparügyi minisztere lett, ezalatt megkötötte az Amerikai Egyesült Államokkal a szabad kereskedelmi egyezményt.

1990–92 között építésügyi és lakásügyi miniszter Jichak Samir kormányában, ekkor felgyorsította a zsidó telepek építését a megszállt területeken, és ezzel még népszerűtlenebbé vált. Így 144 ezer lakás épült, főként a Szovjetunióból bevándorló zsidók számára.

1992 és 1996 között a knesszet külügyi és védelmi bizottságában vállalt tisztséget, 1996–98 között nemzeti infrastruktúra-fejlesztési minisztere, 1998–1999 között külügyminiszter. Ez alatt az úgynevezett Flagship Water projekten dolgozott, amelyet az ENSZ anyagilag támogatott, hogy a régió vízproblémájára hosszú távú megoldást találjanak és megtalálják a békés kapcsolatok rendezését Izrael, Jordánia és más közel-keleti ország között. 1999. május 27-én Netanjahu lemondott a Likud pártvezéri posztjáról és Saront választották meg a párt új elnökének, a 2001-es választásokon pedig elnyerte a miniszterelnöki posztot is.

Saron 2000. szeptember 28-án látogatást tett több száz izraeli biztonsági emberrel együtt a Templom-hegyre, ezzel felbőszítve a palesztinokat: kitört a második palesztin intifáda: öngyilkos palesztin merénylők több izraeli civillel végeztek, Saron megtorlásul elrendelte a palesztin infrastruktúra lerombolását, Jasszer Arafat palesztin elnököt pedig virtuális házi őrizetbe kényszerítette Rámalláhban; ekkor lépett újabb szakaszba az izraeli–palesztin ellenségeskedés.

Saron még egy választást nyert, 2003-ban, 2005. november 21-én azonban lemondott a Likud vezetéséről és létrehozta a centrista Kadima pártot, amelyhez saját formális belépési nyilatkozatát sem tudta már aláírni: 2006. január 4-én agyvérzést kapott és kómába esett.

Ban Ki Mun méltatta a volt miniszterelnök politikai bátorságát, amelynek szerinte bizonyítéka volt 2005-ben a Gázai övezetből való izraeli kivonulás.

Barack Obama amerikai elnök olyan vezetőnek nevezte Saront, aki Izrael államnak szentelte egész életét. Vlagyimir Putyin orosz államfő nagyra értékelte Saron személyes tulajdonságait és az izraeli érdekek oltalmazásáért folytatott tevékenységét. Putyin szerint mindezzel kivívta honfitársainak megbecsülését, és nagy tekintélyre tett szert a nemzetközi porondon is.

Angela Merkel német kancellár kijelentette: az izraeli néppel együtt gyászol. Bátor döntésnek nevezte az izraeli telepesek kivonását a Gázai övezetből. A kancellár szerint Saron történelmi lépést tett a palesztinokkal való megegyezés és a kétállami megoldás felé vezető úton.

A Human Rights Watch (HRW) közleményében arra emlékeztet, hogy Ariel Saron felelős volt a Szabra és Satila egykori dél-libanoni menekülttáborokban végrehajtott mészárlásért. Az emberjogi szervezet sajnálatosnak nevezte, hogy Saron haláláig nem felelt az igazságszolgáltatás előtt az 1982-ben történt eseményekért.

Több palesztin vezető is utalt a több mint harminc évvel ezelőtti vérengzésre. Taufík at-Tiravi, a palesztin hírszerzés volt főnöke azt mondta: „Saron le akarta törölni a palesztin népet a Föld színéről, meg akart ölni bennünket, de a végén Saron meghalt, a palesztin nép viszont él.”

Dzsibril Radzsúb, a ciszjordániai biztonsági szolgálatok egykori vezetője, a néhai Jasszer Arafat palesztin elnök jobbkeze az AFP-nek úgy nyilatkozott: „Saron bűnöző volt, aki felelős Arafat meggyilkolásáért, és reméltük, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság elé áll mint háborús bűnös.”