2014 egyrészről minden bizonnyal a száz évvel ezelőtt kitört első világháborúra való emlékezéssel fog telni a nemzetközi és a hazai közvéleményben is. Politikai elemzők, geopolitikai szakértők fogják ismét körüljárni az első világégéshez vezető utakat, kik a felelősök, és milyen tanulságokat lehet levonni a jelen számára. A Project Syndicate oldalán egy francia geopolitikai szakértő legfrissebb tanulmányában szintén párhuzamot vont az akkori európai nagyhatalmi viselkedés, valamint Oroszország és Kína mai politikája között.
A 100 évvel ezelőtt kezdődött első világháború lezárt egy hosszú békés periódust a világtörténelemben, egyetlen akkori vezető sem akart háborút, de ahhoz már nem rendelkeztek elég tapasztalattal és bölcsességgel, hogy azt elkerüljék – olvasható Dominique Moisi, a Francia Külügyi Intézet vezető tanácsadója, valamint a Párizsi Politikatudományi Intézet professzorának legfrissebb elemzésében. Szerinte míg például Otto von Bismarck, az egységes Németország létrehozója képes volt a béke megőrzésére, addig például a mai Oroszország és Kína esetében hiány mutatkozik ezen tulajdonságból.
A szakember úgy látja, az első világégés előtt a politikai és a katonai vezetők abból a szempontból mindenképpen megbuktak, hogy nem ismerték föl, hogy a technikai forradalom milyen mértékben megváltoztatta a hadviselés karakterét. Európa 100 éve a világ és a civilizáció középpontjának tekintette magát, saját belső rivalizálásait Afrikába és Ázsiába exportálta, de ezért később óriási árat kellett fizetnie – tette hozzá. Moisi szerint napjainkban sem Vlagyimir Putyin, sem Hszi Csin-ping nem tanult ebből a leckéből.
Ukrajna kapcsán Oroszországnak választ kell adnia arra, hogy milyen kapcsolatokat szeretne Európával. „Ha Ukrajna véglegesen az orosz geopolitika vonzáskörzetébe kerül, akkor egy olyan problémával szembesül Moszkva, amivel Franciaország 1643 és 1815 között, és a vilmosi Németország találkozott, mégpedig hogy a közvetlen szomszédok számára túlságosan nyomasztó volt a túlsúlyuk, míg ez a belső ambíciójukat nem elégítette ki.”
A külpolitikai szakértő szerint Oroszország számára Ukrajna fontossága abban ragadható meg a leginkább, hogy a kelet-európai ország jelenleg az öreg kontinens geopolitikai egyensúlyának a lelke. Moisi úgy látja, ellentétben Lengyelországgal, amelyet a 18. században háromszor osztottak föl Kelet és Nyugat között, addig ezt Ukrajnával nem lehet megtenni, az ország civilizációs választásának egész Európára hatása lesz.
Hasonló természetű problémával kénytelen Kína is szembenézni a Dél-kínai-tenger térségében. Az ázsiai nagyhatalom is elveszítette külpolitikájának azt a visszafogottságát, amely a korábbi időszakban jellemezte. A francia külpolitikai elemző szerint Peking térségbeli törekvései olyan egymással szemben álló országokat is közös fellépésre sarkallnak, mint Vietnam, Indonézia és a Fülöp-szigetek. „Ezek az országok jelenleg az amerikai ázsiai jelenlét fenntartásának a legfőbb képviselői, ráadásul Abe Sinzo japán miniszterelnök Kína-ellenes retorikája iránt is fogékonyak, ami még Japán iránti antipátiájukat is felülírja.”
Bár a technológiai fejlődés a diplomaták munkáját is átalakította, de a nemzetközi kapcsolatok lényege az elmúlt 100 évben nem változott – írta Moisi. Úgy tűnik, Oroszország és Kína híján van az önkorlátozás képességének, amely pedig a sikerhez vezető egyik út lehetne – tette hozzá. A politikai elemző szerint egyébként Barack Obama amerikai elnök sem tanulta meg a hidegvérű reálpolitikát Bismarcktól, ami Irán és Szíria esetében vált nyilvánvalóvá. A legjobb út, hogy megőrizzük a békét, csak a bismarcki úton lehetséges – zárta tanulmányát Moisi.
