Így találhat egymásra Teherán és Washington

Az Irakban zajló polgárháborús helyzet egymás mellé ültetheti a régi ellenségeket.

Jimmy Carter amerikai elnököt sokan kigúnyolták az előrelátás hiánya miatt, amikor 1977 szilveszterén a Mohammed Reza Pahlavi sahnak mondott pohárköszöntője alkalmával a „stabilitás szigetének” nevezte Iránt a „világ egyik legnyugtalanabb térségében”. Az ország két évvel később teljes káoszba süllyedt a 2500 éves királyság intézményét megdöntő iszlám forradalom kitörése nyomán.

A mai helyzet alapján úgy tűnik, Carter nem tévedett, csupán néhány évtizeddel megelőzte korát. Az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ILIÁ) nevű terrorcsoport támadásai miatt Irakot a szétesés fenyegeti, a szomszédos Szíria három éve lángokban áll, Pakisztánból lassan bukott állam lesz, Afganisztánban ismét befolyást szereztek a tálibok, míg a régióban vezető szerepre törő Szaúd-Arábia energiáit a trónutódlási válság köti le. Ebben a környezetben Irán valóban a stabilitás szigetének tűnik – emelte ki elemzésében a Foreign Policy cikkírója, Trita Parsi.

Bár az Egyesült Államok és Irán viszonyát több mint három évtizede geopolitikai ellenségeskedés jellemzi, közös érdekük a közel-keleti stabilitás. Washington ezt azonban már nem tudja biztosítani a hagyományos szövetségesein, a szunnita dzsihadistákat pénzelő és síitaellenes Perzsa-öböl menti államokon keresztül, ellenben azt sem akarja, hogy a hosszú éveken át tartó iraki és afganisztáni beavatkozás után figyelmét újra a térség gondjai kössék le, hiszen külpolitikájának homlokterébe időközben már Kelet-Ázsia került. A hét elején az iraki események nyomán felmerült az amerikai–iráni katonai együttműködés lehetősége, annak megvalósulása azonban bizonytalannak tűnik a felek hezitálása és ellentmondásos nyilatkozatai miatt.

Washington egyelőre nem tud megbarátkozni az Irán felé fordulás gondolatával, ahogy látszólag Teherán sem bír szakítani azzal a meggyőződésével, hogy az Egyesült Államokkal szembeni ellenséges viszonyulás az iszlám köztársaság regionális pozícióját erősíti. Irán évek óta próbálja megtörni a régióban az amerikai hegemóniát azáltal, hogy arab ellenzéki tömörüléseket finanszíroz és olyan iszlamista csoportokat támogat, mint a libanoni Hezbollah és a Gázai övezetet irányító Hamász.

Teheránnak az arab világhoz való viszonyát az 1979-es forradalom óta az a feltevés határozza meg, hogy az Amerika-párti kényurak uralma úgysem lesz tartós, ezért Irán hosszú távú biztonságát az előbb-utóbb valószínűleg hatalomra kerülő iszlamista mozgalmak pártolásával lehet szavatolni. Teherán azzal érvel, hogy az ország védjegyének számító politikai iszlám és az Izrael-ellenes retorika egyesítő erővel bír majd és áthidalja az arab–perzsa, illetve szunnita–síita ellentéteket.

Ez a koncepció azonban eddig nem igazán bizonyult gyümölcsözőnek: az „arab tavasz” nyomán előretört iszlamista szerveződések sokkal inkább a szaúd-arábiai, illetve más Perzsa-öböl menti pénzügyi támogatóikhoz hűségesek, semmint az ideológiai szövetségesüknek mondott Iránhoz. Iráni tisztségviselők is elismerték, hogy országuk ma népszerűbb Latin-Amerikában, mint a Közel-Keleten.

A Foreign Policy szerint a jelen helyzetben Teherán jobb partnerre találna a washingtoni vezetésben, mint gondolná. Bármennyire is irtózik az Egyesült Államok az elnyomó síita nacionalizmustól, Barack Obama elnök tisztában van vele, hogy hazája számára nem az a fajta iszlám jelenti a fenyegetést, amely az ellenségnek hívott Iránból ered, hanem az, amelyet többek között a korábbi szövetségese, Szaúd-Arábia is szponzorál.

Persze az is érthető, hogy Irán habozik az Egyesült Államokkal való közösködést illetően. A teheráni vezetés belefáradt azokba a korábbi erőfeszítésekbe, amelyek az amerikaiakkal való taktikai és stratégiai együttműködés területeinek feltárására irányultak. Az iráni vezetés 2001-ben kiterjedt katonai, hírszerzési és politikai támogatást nyújtott Washingtonnak a tálibok hatalomból való eltávolítását célzó hadjárat során.

Mindazonáltal amint Irán segítségére már nem volt szükség, Bush az iszlám köztársaságot is megnevezte a gonosz tengelyéről mondott beszédében. Washington innentől kezdve már nem volt érdekelt a Teheránnal való kapcsolat megújításában, aminek azóta is issza a levét. Az afganisztáni és az iraki káosz is elkerülhető lett volna, ha az Egyesült Államok elismeri Irán esetleges stabilizáló szerepét a régióban és nem kezeli számkivetettként. Teherán 2003-ban felajánlotta, hogy segít Irak stabilizálásában, de a Bush-kormány nem reagált a javaslatra.

Irán most viszont annak fizetheti meg az árát, ha továbbra is ragaszkodik a regionális és globális stratégiai viszonyok idejétmúlt értelmezéséhez. Teherán fő célja, hogy stabilizáló erőként ismerjék el, de ez egy olyan szerep, amelyet nem fog tudni úgy játszani, hogy közben továbbra is szembeszegül Washingtonnal. Afganisztánnal ellentétben az Irakot illető iráni közreműködés valószínűleg sokkal nyilvánosabb lesz, vagyis ha Teherán konstruktív szereplőként jelenik meg a konfliktusban, akkor azt a világ észre fogja venni.

A régi beidegződések megváltoztatásához azonban bátorságra, erőre és politikai akaratra van szükség, az pedig még a jövő zenéje, hogy ez Teheránban megvan-e, illetve ha igen, Washington fogékony lesz-e rá. Bármit is tesz a két ország, nem szabad hagyniuk, hogy a régi rivalizálás az útjukba álljon. Ha valami, akkor az ILIÁ támadásai rámutatnak arra, hogy egy iráni–amerikai párbeszéd a regionális ügyekről már nagyon is régóta esedékes – zárta írását a Foreign Policy.