Háború a békéért

Az elemzők ezt hibrid háborúnak nevezik, s csendesen megjegyzik, a Kreml éppen legnagyobb vetélytársától, Amerikától leste el ezt a módszert.

Abból az országból, ahol magyarok is élnek, s amelynek sorsa számunkra nem lehet közömbös. Éppen ezért ijesztő, hogy a jobb sorsra érdemes Ukrajnában elszabadult a pokol. Hiába gondoltuk már többször is, hogy ennél rosszabb már nem lehet, a helyzet egyre csak romlik. Így aztán joggal aggódnak a környezetünkben mind többen, attól tartva, hogy Magyarország is a bizonytalanság zónájába csúszhat. Hiába a nyugtató hangok, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, a konfliktus közvetett hatásait már most érezzük. S bizony fájnak! De felkavarják az embert a Kelet-Ukrajnából érkező hírek, képek is. Százezrek menekültek el lakóhelyükről a minden oldalról záporozó lövedékek, bombák elől. Civilek halnak meg egy számukra értelmetlen háborúban, amelyben kiélik alantas vágyaikat az erő mágiájában élő kalandorok, a megvadult nacionalisták és a cinikus politikusok egyaránt.

Mert ez a háború sem a kisemberekről, hanem elsősorban a nagyhatalmak érdekeiről, másodsorban pedig, paradox módon, a jobb tárgyalási pozíciók kiharcolásáról szól. Az egyik fél szeparatizmust kiált, pedig a Donbassz jól megvolt idáig Ukrajnában, míg a másik az ország szétszakadása okozta fájdalomtól eszét vesztve leterroristázza a saját népét. Eközben pedig a szálakat mozgató politikusok a feszültséget szítják. Az egyik oldal azért, mert így lehet választást nyerni, míg a másik azért, mert leginkább a feszültség, a bizonytalanság fenntartásával érheti el érdekeinek érvényesülését. Az egyik hetente kétszer farkast kiált, s orosz hadoszlopokat lát ott is, ahol nincsenek, míg a másik az aszimmetrikus hadviselés jegyében idegen zászló alatt, bizonyíthatatlan módon folytat katonai akciót a határain kívül. Az elemzők ezt hibrid háborúnak nevezik, s csendesen megjegyzik, a Kreml éppen legnagyobb vetélytársától, Amerikától leste el ezt a módszert.

A Kelet-Ukrajnában zajló hibrid háború kétségkívül a korábbinál intenzívebb szakaszába lépett. Moszkva minden eddiginél hatékonyabb támogatást nyújt a szeparatistáknak. A zsoldosok, az önkéntesek, a tanácsadók mellett a Krímhez hasonlóan megjelentek a fronton a „kis zöld emberkék” és az eddiginél is komolyabb haditechnika. Ennek ellenére ez nem a Porosenko által emlegetett nyílt invázió, és a Kreml célja továbbra sem a régió elcsatolása.

A kelet-ukrajnai frontokon dúló háború valójában a valamikori békéért folyik. Kijev célkitűzése az ország területi egységének helyreállítása, amihez joga van, ereje azonban kevésbé. A kudarcokat egyelőre elleplezi az egységbe kovácsoló háborús retorika és az európai, lassan inkább már euroatlanti integráció sikere, amelyet mindenáron megakadályozna Oroszország. Ehhez a legkézenfekvőbb eszköze a feszültség fenntartása. Emellett eltörpülnek azok a mégoly fontos célok is, mint a Donbassz valamiféle jövőbeni önrendelkezése, nem okvetlen elszakadása melletti kiállás vagy a Krímhez vezető szárazföldi összeköttetés ukrán garantálása.

A történet vége nehezen körvonalazódik, hiszen a háború most majdnem mindenkinek többet hoz a konyhára, mint a béke. S e helyzetben könnyen elpattanhat a húr, s a feszültséget csak növeli Moszkva teljes elszigetelése. E téren talán Európának kellene nagyobb bölcsességet mutatnia, ám egyelőre az Amerika által kikényszerített szankciókon kívül az „öreg hölgy” nem tud mást kitalálni, mint hogy azon gondolkodjon, Moszkva bosszantására a lengyel Donald Tuskot jelölje az Európai Tanács elnökének. Ennél azért mindenképpen több kéne!