Bűvkör

Szilvássy Karola, Erdély utolsó nagyasszonya.

S hogy Szilvássy Karolának mi köze Bánffyhoz? Minden. „Ötvenöt éves barátság fűz hozzá! 17 éves volt, amikor először láttam, egész életemen át ismertem és becsültem. Az Erdélyi történet Adrienne-jében sok vonást fölhasználtam belőle, egész irodalmi pályámban érvényesült a befolyása, a Naplegendát is neki írtam” – vallotta Bánffy Miklós élete alkonyán. Persze ez volt az évszázad szerelme. Közben mindkettejüknek más volt a házastársa, és lehet, hogy ez így is volt jó, mert két ekkora egyéniség nem is tudott volna egy fedél alatt élni, s Karolához úgyis jobban illett a múzsaszerep, mint a gyűrött feleségé.

A férfiak nehezen tudnak mit kezdeni a varázslatos nőkkel. Három lehetőségük van: kiátkozni, beleszeretni vagy szentté avatni. Szilvássy Karolának mindhárom dologból jutott bőven, de a huszadik század erdélyi nagyasszonyát ez vélhetően szórakoztatta, nemhiába vélekedtek róla úgy, hogy „felhajtásos nő”. A Bánffy Miklós-emlékév alkalmából a lutheránus püspökség Reményik Sándor Galériájában az ő életéről nyílt kiállítás a Bánffy-kutató, Szebeni Zsuzsa színháztörténész kurátorságával.

Mindennap indult többféle városnéző séta az idei augusztusi kolozsvári magyar napokon, például a Házsongárdi temetőbe is, Gergely Erzsébetnek, a nemzeti sírkert őrangyalának vezetésével. Amikor elérkeztünk a gyönyörűen felújított Bánffy-kriptához, megkértem a vezetőnket, mutassa meg Szilvássy Karola (keresztnevének kezdőbetűjét hol K-val írta, hol C-vel) sírját, mert tudtam, hogy a Bánffy-kripta tövében temették el. Benőtték az árnyékliliomok, nem is látszik a felirat. Azt hiszem, a csoport magyarországi tagjai közül nagyon keveseknek volt fogalmuk arról, hogy ki az a hölgy, akinek temetésekor, 1948-ban, zuhogó esőben természetesen, Erdély akkor már százszorosan megszakadt szívű, koldusszegény, ám legragyogóbb elméjű főura, Magyarország egykori külügyminisztere, az operaház intendánsa, az utolsó koronázás rendezője hódolt vörösrózsa-csokorral, tisztelegve a nő előtt, akit egész életében szeretett, és aki a világ előtt soha nem lehetett az övé. Meglehet, hogy a bámészkodók nem olvasták Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, és nem tudták, ki volt a mintája Milóth Adrienne-nek, aki csak annyiban különbözött regénybeli alteregójától, hogy kékeszöld volt a szeme és nem borostyánsárga. A többi: a vadság és a varázslat stimmel.

A sírkert látogatói, akik meghatottan hajtottak fejet férfiak előtt, akik rettenetesen tiszteletreméltóak voltak, és hősiesen tudtak meghalni, tudatlanul elsétáltak egy nő mellett, aki ennél sokkal többet tudott: élni. Szenvedélyesen szeretni, odaadóan ápolni, irodalmi szalont és aggmenhelyet fenntartani, gazdagnak és ragyogónak lenni, valamint szegénynek, de méltóságosnak, botrányt okozni úgy, hogy ne legyen illetlen, és jótékonykodni úgy, hogy ne legyen harsány, és persze ő vezette Erdély legjobb konyháját. Ő volt az utolsó erdélyi nagyasszony.

Szilvássy Karola – a kolozsvári nőszövetség elnöke, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja, az Erdélyi Színpártoló Társaság alelnöknője, az Erdélyi Helikon védasszonya, az Óvári Szalon mozgatórugója, az Erzsébet-rend kitüntetettje, a diakonisszamozgalom egyes számú támogatója – előkelő erdélyi földbirtokos családban született. Karola már kislánynak sem volt átlagos: az unokahúgaival élőképeket rendeztek a vidéki kastélyaikban, amelyek nemegyszer olyan élethűre sikeredtek, hogy a falusi gyerekek sikítozva szaladtak el. Vonzódása később is megmaradt a műkedvelő színház iránt: elsősorban barátnőjével, Bethlen Margittal – Bethlen István későbbi miniszterelnök feleségével – állították színpadra nemcsak a klasszikusok, hanem a maguk drámáit is. De nem csupán színpadon aratott sikert: 1913-ban Karola az Apacs nő szerelme című moziszkeccs rendezője volt. Kemény János 1972-ben megjelent, Kakukkfiókák című önéletrajzi munkájában úgy jellemzi Karolát, hogy vele kapcsolatban mindenki kénytelen volt állást foglalni.

Bánffy Miklós tizenhét éves korától imádta, de az apja nem engedte, hogy feleségül vegye. Ezért Karola Bornemissza Elemér földbirtokos felesége lett, akit – praktikus az ilyen férj – a vadászaton kívül nem sok minden érdekelt, a feleségének kellő szabadságot adott. Persze az utókort azok a levelek izgatják legjobban, amelyeket Bánffy Miklós írt Szilvássy Karolához.

– Bánffy hagyományos értelemben vett naplót nem írt, de az elküldött levélfolyam egyfajta szakadatlan vallomásnak is felfogható, amelyben életének legfontosabb mozzanatait írja le – véli Szebeni Zsuzsa, aki az 1908 és 1943 között keletkezett leveleket dolgozza fel. – Az idők során hangvételük, részletességük nem sokat változott. Mindvégig kiérződik a kettejük közötti igen szoros kapcsolat, szellemi, alkotói dialógus, amelyet sem a fizikai távolság, sem más kapcsolatok soha nem rendítettek meg.

Ezeket a csodálatos titkokat, Szilvássy Karola hagyatékát egy marmeládosdoboz rejtette a kolozsvári református levéltárban, az volt ráírva, hogy 2049-ben bontható fel. Odáig szerencsére senki nem várt: a hagyaték feldolgozását Marosi Ildikó kezdte meg, a levelek nagy része még mindig feldolgozatlan. A dobozban volt néhány fénykép, rajtuk egy különlegesen érzéki szájú, mély tekintetű nővel. Kemény János ilyennek látta: „Pompás alakja volt, egészséges, arányosan izmos teste, nyugtalanítóan villogó zöld szemei, ajkai valamivel vastagabbak voltak, mint a legtöbb túlfinomodott nőjé, élettől duzzadók, olyanok, amelyről Hunyadi Sándor szokta mondani: harapnivalók, mint a hólyagos meggy.” A kiállítás megnyitóján szóba került, hogy Karola a csodálatos száját esetleg a hóstáti rokonoktól örökölte volna, mire a jelen lévő úri közönségből többen felszisszentek, hogy Szilvássyéknak Kolozsvár eme kevésbé előkelő részéről nem származtak rokonaik!

A mostani kiállítás megnyitójának estéjén a magyar tulajdonú, kolozsvári Via nevű fine dinning étteremben Szilvássy Karola híres Kipróbált receptek című szakácskönyvéből készítetett el egy csodálatos menüt Péter Júlia, az étterem tulajdonosa. Döbbenetes volt, hogy minden résztvevő hölgy fekete kisestélyit viselt, anélkül, hogy összebeszéltek volna. – Tudtad, hogy Karola a fia halála után csak feketében járt? – súgta Zsuzsa.

Karolának volt zenei és olvasónaplója, amelyekben gondosan megszámozott minden művet, amelyet elolvasott vagy meghallgatott egy év során. Például 85-ös számot kapott Áprily Lajos Idahegyi pásztorok című műve. Szenvtelenül, még egy szokásos minősítő megjegyzést sem odavetve kapja a 86-os számot Kuncz Aladár Felleg a város felett című regénye, amelyben szintén megjelenik egy Szilvássy Karolával igen sok közös vonást mutató alak Alvinczy Magda grófnő személyében. „Milyen ez az asszony? Ha igaz, amit a városban beszélnek róla [ ], akkor M. grófnő valóságos démon. Házasságokat, eljegyzéseket bont fel. Hódolói vannak Európa mindegyik nagyvárosában. Színészeket fogad a lakásán ”

Már leány korában mindent megtett azért, hogy legenda legyen. Megbotránkoztatta a hangadó öreg hölgyeket – olvasni Kemény Jánosnál – és az etiketthez makacsul ragaszkodókat. Ha beszélgetni akart férfi ismerőseivel, nem tűrt meg kísérőt a közelben. Nyíltan hangoztatta, hogy a nők teljes egyenjogúságának a híve. A legújabb divat szerint öltözködött, ízlésesen, egy árnyalattal mindig modernebbül, mint mások. Internacionálisnak vallotta magát. Szerette a naturalista, nem úri kisasszonyoknak való könyveket, csak merész, lázadó természetű lányokkal és érdekes férfiakkal barátkozott. Türelmetlen volt, amikor tudatlan lányokkal került össze, de még türelmetlenebbül viselkedett, ha ostoba férfiakkal kellett szóba állnia. Senki sem mert nyíltan szembeszállni vele, de háta mögött annál jobban szidták. Nem csinált titkot abból, hogy megveti a langyos embereket, mert ő csak gyűlölni és szeretni tud.

Karola volt az első magyar nő, aki repülőn ült, de ennél nagyobb izgalmat váltott ki, mikor nekiindult Afrikának, ez egész Erdélyt izgalomban tartotta, az erdélyi sajtó is követte az eseményeket: „Két szépasszony, két erdélyi főúri hölgy: báró Aczél Elemérné született Wass Mária, az elesett hős testvére és az ő unokanővére, báró Bornemissza Elemérné született Szilvássy Karola ennek az esztendőnek egy szép augusztusi estéjén minden férfikíséret nélkül útra kelt, hogy két világrészen s Transwaal ismeretlen vadnépek lakta vidékein keresztülhaladva felkeresse az elesett mágnás sírját, s őhozzá és családja kegyeletéhez méltóan feldíszítse, megjelölje azt. A szerencsétlen ifj. Wass Albert sírja a portugál [gyarmati] határ közelében, teljesen vad helyen fekszik, ahová semmi civilizált jármű el nem visz, s amelyet teljesen barbár néger törzsek is csak gyéren laknak.” Kemény János, akinek marosvécsi kastélyában, az Erdélyi Helikonban gyűlt össze a transzszilván irodalom színe-java, így írt Szilvássy Karoláról, aki ezeknek az összejöveteleknek a lelke volt: „Az életet mindig érdekesnek, izgalmasnak, még a legnehezebb pillanataiban is szépnek tartotta. Nem félt senkitől és semmitől. Az élet csúcsain álló emberek között nagyon sok ellenséget szerzett magának harcos szókimondásával, de egyre több és több barátot, csodálót az elesettek, az igazi nyomorultak és szerencsétlenek között.” Karola évtizedeken keresztül segítette a Kemény családot a nyári találkozók megszervezésében, Kolozsváron is lelke volt mindennek, ami művészet és irodalom, a költők neki olvasták fel a kézirataikat, hozzá fordultak, ha támogatásra volt szükségük, a kis költők imádták, a nagy költők rajongtak érte. Maga is bőkezűen hozzájárult a kultúra támogatásához: olyasfajta intézmény lehetett Kolozsváron, mint most az alapítványok.

Komoly társadalmi elköteleződését jól mutatja, hogy elvégezte a bábaképzőt, a fronton pedig szakszerszámos ápolónőként dolgozott, két éven keresztül a sebészek keze alá adogatta a szükséges műszereket. A naplói döbbenetes kordokumentumok: beszámol a legsúlyosabb esetekről éppúgy, mint a fronton működő színházról, moziról és műteremről. Persze itthon versek és grafikák örökítették meg a szenvedők angyalát, de ez semmit nem von le abból, hogy Karola szemrebbenés nélkül belépett a pokolba, és ott maradt, ameddig hasznos lehetett.

Élete második felében egyre szorosabban kötődött a református egyházhoz, gyermekjóléti intézményeket, aggmenházakat támogatott. A második világháborúban Bethlen Margittal gépkocsival behajtottak a lángoló Nagyszebenbe, és megmentették hetvenkét árva csecsemő életét. A diakonisszákkal való levelezéséből kiderül, hogy fontosnak tartotta a nagyvárosokba kerülő cselédlányok lelki gondozását. Semmi sem mutatja jobban, milyen mélyen együtt érzett az elesettekkel, hogy az egyetlen ember, aki parancsolni mert neki, a házvezetőnője volt, akit terhesen fogadott be, miután a nő magára maradt, ugyanis a gyermeke apját letartóztatták postásgyilkosságért.

Még a kommunisták is tisztelték: a saját palotájában három szobát használhatott, ami annak idején nagy luxus volt – addigra már úgyis mindenét a diakonisszarendre hagyta. A református egyház példaképként tiszteli.

Ő pedig fekszik az árnyékliliomok alatt, és ki tudja, miről álmodik.