Álmennyezet

Meg kell-e menteni néhány romos templomot olyan településeken, ahol már alig vannak hívek, és szinte nincs is, aki használja a magyar nyelvet?

Bánát Budapesttől messze van. Négy óra az út, keresztül a hatalmas Alföldön, a zsíros, frissen szántott, szédítően fekete földek között. Olyan ez a talaj, mikor megszárad, mint a megmerevedett láva. Ez a csoda kellett az utódállamoknak. Azt mesélik, a magyarok Trianon után tömegesen menekültek, volt, aki inkább öngyilkos lett, nem tudta elhagyni ezt a fekete földet, inkább egy lett vele. A németek maradtak. A második világháború idején a terület nem került vissza Magyarországhoz, 1941 áprilisában német csapatok szállták meg arra való hivatkozással, hogy egy esetleges szerb–román konfliktust kell megelőzniük. 1944-ben visszatértek a szerbek, és iszonyatos leszámolás következett: az egyszerű sváb szántóvetőket halomra gyilkolták, a magyarok megint menekültek. Nem mind egyszerre, inkább szépen, engedelmesen elfogytak.

Hetven év után megszületett az a szerbiai rendelet, amely eltörölte a Csurog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt – jelentette be Alekszandar Vucsics szerb miniszterelnök nemrégiben Szabadkán. Ennek a hírnek csak akkor lehet majd igazán örülni, ha az erről szóló törvény szövege megjelenik a szerb állami közlönyben is, ez ugyanis még nem történt meg. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy Szerbiában idén március elsejével lejárt a kárpótlási igények beadásának határideje, így tehát azok a magyarok, akiket eddig a kollektív háborús bűnösség terhe miatt kizártak a lehetőségből, most már örökre lemondhatnak a törvényes jussukról. A hír mégis fontos: ebben a három községben volt a legkegyetlenebb a visszatérő szerb partizánok bosszúja 1944–45-ben, a három faluban szinte megszűnt a magyar jelenlét. Akit nem öltek meg, azt táborba zárták, és aki ott sem halt meg, azt elüldözték, s utódai hetven évig olyan fogalom – a kollektív háborús bűnösség – terhét voltak kénytelenek viselni, amelyet a nemzetközi jog nem is ismer. Az ezt kimondó jogszabály eltörlése annak fényében is nagy jelentőségű, hogy a hasonló jellegű Benes-dekrétumok a mai napig érvényben vannak Szlovákiában.

Szerbcsernyét, ahol megtörtént a csoda, csak Trianon óta hívják így, azelőtt Németcsernye volt a neve, a Zsombolyai járáshoz tartozott. Jórészt Mária Terézia által betelepített katolikusok, svábok lakták, a háromezer lakosnak körülbelül negyede volt magyar, még kevesebb a szerb. Mostanra már csak néhány tucat magyarul értő ember maradt, még csak azt sem lehet rájuk mondani, hogy mind magyarok volnának, mert többen közülük olyan puhán ejtik a b-t és a p-t, amire csak egy született sváb képes. A többiek pedig különös magyart beszélnek, talán régiest, talán leegyszerűsödöttet, talán gyereknyelvit, az itt élő öregek csak otthon használták a magyart, ma már egymás között és a gyerekeikkel is szerbül beszélnek.

Ez a maroknyi, jórészt hatvanon felüli ember úgy döntött, nem adja a templomát. Ha nem kapnak papot, imádkoznak maguk, valami ősi pogány hittel, hogy Isten a saját házában közvetítő nélkül is meghallja őket. Minden vasárnap délután kettőkor tizenöten-húszan összegyűlnek a hideg, kifosztott, galambokkal teli templomban, és együtt imádkoznak. Régóta nincs saját plébánosuk. 1944. október 3-án a szerb partizánok megszállták a falut, és november 5-éig folyt a vérengzés. Elsőként Brunet Ferenc plébánost ölték meg hosszas kínzások után, majd szinte utolsó szálig kiirtották a német lakosságot. Azóta új papot nem kaptak, a plébánia helyén blokkház épült. Papíron Király Tibor kisoroszi plébános volna a lelki gondozójuk, de még egyetlen nénit sem áldoztatott meg, maroknyi híve szerint a püspök nem engedi neki, hogy misézzen.

A nénik csodálatosak, tele vannak tűzzel, harcolnak, talán leánykoruk óta nem voltak így kipirulva, mint ezeken a vasárnapokon, amikor minden tettük, minden oltárterítő-simításuk, a finom mozdulat, amellyel a gyertyát meggyújtó gyufát megrázzák, a hüvelykujj rutinos rándulása, amellyel továbbtaszítja a rózsafüzér szemeit, mind-mind lázadás és kiállás azért a helyért, ahol keresztelték és eskették őket. Jámbor beletörődésről szó nincs. Kezemet a két tenyerük közé szorítva, égszínkék szemmel fürkészve az arcomat, hogy mondhatják-e nekem, bizonygatják, hogy bár iskolájuk nincs, eszük van: meggyőződésük, hogy a püspök azt szeretné, ha ez a közösség szétesne. A legmerészebb nénik odáig mentek, hogy október közepén, az új plébános bemutatásának alkalmával kihallgatták a plébános és a püspök beszélgetését – ravaszul, úgy téve, mintha nem értenék a magyar beszédet –, amelyben állítólag az hangzott el, hogy nagyon konok népek ők, nem kell nekik mise, a pap csak tanítsa nekik a magyar rózsafüzért. Nyilvánosan pedig azt a tanácsot kapták, hogy ha papot akarnak, vegyenek neki kocsit.

Az új plébános valóban csak rózsafüzért imádkozott velük, miseruhát nem öltött, mise nem volt. Ez volt az olaj a tűzre. Tranjanov Erzsébet, Bözsi néni és testvére, Katalin vezetésével az asszonyok döntést hoztak: ha nem jön hozzájuk pap – minden vasárnapra nem is várnák, ahhoz már hozzá vannak szokva, hogy ők csak ünnepeken számítanak –, akkor pap nélkül dicsérik az urat. Addigra már úgyis gyönyörűen kitakarították a templomot, kihordták a sittet, eltakarították a guanót, ropogósra vasalták az oltárterítőket, és „megláti, kedves, összegyaporíjjuk a festékre, deszkára valót is”, biztatnak, mintha szemernyi kétségem is lenne afelől, hogy menni fog nekik, még az alig több, mint százeurós nyugdíjukból is.

Persze csak akkor, ha tudnák, van értelme, de halottak napjáig senki nem közölte velük, hogy a püspökség ígéretet tett magyarországi műemlékvédőknek, hogy eláll a bontási szándékától (a püspök álláspontját riportunk második részében közöljük). Kint, a templom előtt szerbül beszélnek, bent csak magyarul. Mikor belépnek a templomba, keresztet vet a kéz, roggyanna a térd, de nincs miért térdet hajtani, az Oltáriszentség már látogatóba sem jár ide. A feliratok szerint 1808-ban épült a templom, a Csekonics grófok kegyúri idejében, az oltárt szintén a Csekonics család, nevezetesen Endre gróf ajándékozta a templomnak a XIX. század közepén. A kápolna és a sekrestye teteje beomlott, néhány túlélő kőszent őrzi a múltat, nekik legalább van fejük, odakint Szent Antal már lenyakazott kisdedet ölelget. Bent az angyalok szárnya guanós és törött, az oltár szentjei eldőltek, megrogytak, mintha elfogyott volna az erejük, és meg kellene támaszkodniuk. A püspökség elvitte a csillárt – mindegy is, úgysincs áram –, a nagy feszületet, az egyik mellékoltár értékes Szent József-képét, a templom ugyanis Mária jegyesének tiszteletére lett szentelve.

Azt mindenki megérti, hogy az értékesebb tárgyakat védett helyre kell menekíteni, volt itt betörés, a baj csak az, hogy ezt senki sem beszélte meg a helyiekkel, akik kétségbe vannak esve, mert azt gondolják, ez a bontás és a megsemmisítés első lépése. A németcsernyei templom műemlékvédelmi szempontból átlagos értéket képvisel, különlegessége az a festett fa álmennyezet, amely egy XVII. századi francia technikai újítás ritka emléke, alig van több ilyen a történelmi Magyarország területén. Sajnos ez a deszkaszerkezet különösen kényes a beázásra, a pusztulás jelei jól látszanak rajta, azonban az épület még nagyon messze van attól, hogy menthetetlen legyen. Az teszi igazán fontossá, hogy a magyar és német közös történelmi múlt emléke.

A templomi feliratok egy része magyar, másik része német, a temetőben együtt fekszik a két nemzet, mármint azok, akiknek jutott tisztességes vég.

– Minden kert tele van németekkel – meséli Szalma János, a falu történetének legnagyobb tudora, és látva a tekintetemet, megmagyarázza: – Tömegesen ölték őket, aki nem akart lógorba (lágerbe) kerülni, felakasztotta magát és a gyerekeit.

Tovább borzongok, mert megnézzük a már akkor is ablaktalan istállókat, ahonnan éjjelente megrakott szekereken vitték ki azon a rettenetes télen a halálra fagyott, éhen halt német nőket és gyerekeket. Mennyit? Ki tudja azt, rengeteget – legyint Szalma János. 1944 novemberében Németcsernyén bejelentették a partizánok, hogy minden német asszonyt és lányt megerőszakolnak. Ötvenöt asszony és lány lett öngyilkos félelmében. Eva Bischof kilencéves kislányt kilencen erőszakolták meg. Az anya előbb haldokló lányát akasztotta fel, majd végzett önmagával is. Járunk a sírok között, a régi német temetőben, amelynek nincs is kerítése, lassan bekebelezi a szomszédos cigány telep, szemét, mocsok, gaz, az állandóan üvöltő szerb lakodalmas zene, a hegyi tangó. A szerb partizánok hordták el a kőkerítést, hogy istállót építsenek belőle, de nem volt áldás az épületen, az állatok folyton betegek voltak, tömegesen pusztultak.

A világ minden népe el van itt temetve, tótok, csehek, franciák, akik telepesnek érkeztek a bánáti csodaföldre. Ha nem lett volna elég a rémtörténet, Szalma János azt a kriptát is megmutatja, ahová élve temettek el egy 16 éves kislányt, és csak a következő temetéskor találták meg guggolva. Helyi legenda. Ha Szalma János, akit már négyszer műtöttek, meghal, soha többé senki nem fog rá emlékezni. Nemcsak a magyar fogy, hanem minden nemzet, amelyik egykor a Bánátba érkezett a zsíros földön jól élni. Ma már ki akar földet túrni?

A maroknyi kitartó kis csapatnak az fáj a legjobban, hogy jól tudják – birtokukban is van az okirat –, az egyházközségnek van 15 hold földje. Julijana Kljajic, a helyi német hagyományőrző egyesület elnöknője meg is mutatja a földhivatali kivonatot.

– Ha ebből a jövedelemből megcsináltatik, megjavíttatik időben a templomot, most ez nem volna – mondja Bözsi néni.

Magyarnak lenni örök fájdalom, folyamatos pusztulás. Minden órában meghal valahol egy utolsó magyar, vagy születik valaki, akiben bár a honfoglalók vére folyik, nem magyarul dajkálja az, aki szülte. Fogynak a nyomok, bezárnak az iskolák, és leomlanak a templomok. Csak itt, a Bánátban, Torontálszécsányon, Molyfalván, Begaszentgyörgyön, Szenthuberton, Omlódon, Beresztócon, Kevepallóson és Fejértelepen Tito idején eldózerolták a magyar, illetve német közösségekhez köthető templomot. Ugyancsak elpusztították a fehértemplomi Szent Vendel-kápolnát. Most megint négy templom halálra ítéltetett, de ők nem adják magukat. Az emberek őrzik a köveket. Németcsernyén az ötvenes években volt utoljára magyar osztály, Párdányban már csak Tóth Tibor beszél az édesanyjával magyarul, nála van a templomkulcs, meg sem lepődik, hogy nem szólunk, nem kérdezünk.

Párdány temploma döbbenet, gyönyörűség és mérhetetlen fájdalom, olyan nagy, hogy az ember észre sem veszi, hogy nem a lépte volt nagy, hanem a lépcső szakadt le. Ez az egykori lépcső nem egy romhalmazhoz vezet, hanem tökéletesen berendezett sekrestyéből – miseingek, oltárterítők behajtogatva, érintetlen gyertyák kikészítve, a csengők sorba rakva, hogy úrfelmutatáskor csak meg kelljen rázni – kifogástalan irodába, csak éppen évek óta áztatja az eső.

Párnák a padokon, miserendek katonás rendben, minden olyan, mintha várna valakit, aki már soha nem jön vissza. A hatvanas években még tele volt a templom, aztán már csak búcsúkor.

– Van még más magyar is, de azoknak is szerb a családjuk. Számon tartják egymást, úgy értem, tudom, hogy kik azok – mondja Tóth Tibor, és nem tudok mást gondolni, mint hogy végül majd csak egy marad, s neki senkije sem lesz, aki magyarul mondaná az üdvözlégyet, míg döngenek a koporsóján a göröngyök. Ha nem lesznek a Bánátban magyar templomok, semmi sem jelzi majd, hogy éltek itt magyarok is, és egykor az ő országuk része volt ez a táj is.

Folytatjuk.