Obama neve lassan szitokszóvá vált az Egyesült Államokban, s ezt az érzületet fejezték ki a keddi, úgynevezett félidős választások eredményei. Az elnök Demokrata Pártja jelentősen visszaszorult a törvényhozásban, eszköztára immár az obstrukcióra korlátozódik a győztes republikánusokkal szemben. Az eredmények lehangolónak bizonyulnak a 2016-os elnökjelöltségre pályázó demokraták körében, akik a mélyreható demográfiai és szociális folyamatokban bízva eljátszottak azzal a gondolattal, hogy konzervatív riválisaikat hosszabb távon is kiszoríthatják a Fehér Házból.
Immár a szenátusban is többségre tettek szert a republikánusok, az alsóházban pedig akkora fölényre, amilyenre a második világháború óta nem volt példa. Nem tudják ugyan semlegesíteni az elnöki vétójogot, de gúzsba kötik Obamát. Ha a rendkívül kiélezetté vált politikai szembenállás miatt az elmúlt években többször is sikerült a fizetésképtelenség határára juttatni a világ legnagyobb hatalmát, akkor az ilyen extrém, és a világgazdaságra veszélyes manőverek lehetősége most még tovább nőtt: a vergődő elnök és az újonnan szerzett hatalmukat próbálgató, szélsőséges elemeket sem nélkülöző republikánusok birkózása nagy hullámokat fog vetni. A helyzet alól nem vonhatja ki magát az óriási adóssághegyet felhalmozott, bürokratikus állam- és hadigépezet sem, amelynek finanszírozását a közelmúltban többször is fenyegette ez az irracionális szembenállás. Egyre nagyobb késztetést érezhetnek arra, hogy érdekérvényesítő mechanizmusaikon keresztül, mint amilyen a katonai-ipari-titkosszolgálati komplexum, felülemelkedjenek ezen a politikai káoszon, kezükben olyan hazai és globális informatikai eszköztárral, amelyre Edward Snowden leleplezése révén vethettünk pillantást.
Obama elnökségének lehanyatlott íve nehezen vonatkoztatható el a birodalmi attribútumokat magára öltött Egyesült Államok sorsának alakulásától. Nehezen feledhető ugyanis az a reménység, amelyet a háborús Bush-éra lezárásának az ígéretével ébresztett úgy otthon, mint világszerte. Az Egyesült Államok világban betöltött szerepének normalizálására, a sokoldalú együttműködésre, a külföldi helyett a hazai nemzetépítésre vonatkozó felvetései ugyanis semmivé váltak. Még mindig vannak foglyok Guantánamón, a Közel-Keleten az amerikai intervenció nyomán káosz keletkezett, konfrontatív lett a viszony Oroszországgal, odahaza pedig olyan reformlépések keresztülerőltetése ébresztett példátlan ellenállást, amelyek minden jó szándékuk dacára homlokegyenest szembemennek Amerika individuális felelősségvállalásra épülő hagyományaival. Az elvonatkoztatás nehéz, de mégis, nagyon fontos a tanulság: ha a tehetség, a megvalósításra való képesség nincs arányban azzal a reménnyel, amit a vezető ébreszt, olyan csúfos hanyatlás lehet a végkifejlet, mint aminek most tanúi lehetünk.
Ezekben a napokban nem lehet közönyösen szemlélni a tengerentúli eseményeket Magyarországról sem. Az elnök személyes felelősségén túl ugyanaz a megrögzött, kontraszelektált liberális holdudvar okolható a választási kudarcokért, melynek tanácsait követve az Obama-kormány a rendszerváltás óta a legnagyobb mélységekbe taszította a kétoldalú kapcsolatokat. Holott az állam szerepéről, a regulációról, a szociális kérdésekről vallott kezdeti nézetek akár a konstruktív politikai együttműködés alapjául is szolgálhattak volna 2010 után.
Így esett. Talán majd egy új Ronald Reagannel.
