A tajga őrzője

Vlagyimir Putyin falhoz vágta Zbigniew Brzezinski sakktábláját.

Hatalmas a mi tajgánk! Még ezt sem laktuk be! Minek akkor nekünk a globális hatalom?! Túl nagy teher lenne az! Hódítsuk meg előbb a tajgát! De aztán ne tolja ide senki a képét, és ne akarjon a világ döntőbírája lenni! – nagy visszhangot kiváltó, a világról vallott elképzeléseit összegző valdaji beszédében fogalmazott így az orosz elnök. Keresetlen szavakkal ostorozta Amerikát, amiért az „kiengedte a dzsinnt a palackból”, s lemondóan tette hozzá, hogy „azt már az úgynevezett irányított káosz teoretikusai sem tudják oda visszatuszkolni”. Putyin úgy látja, hogy „a világot veszélyes hellyé tette a dolgok amerikai intézése”. Önbizalomtól duzzadva jegyezte meg, hogy „nem mindenki, de Oroszország megengedheti magának a keménykedést”. Üzent azoknak is, akiknek nem tetszik, hogy nevén nevezi a dolgokat. Ennek kapcsán Bismarckot említette, akiről úgy tartották, hogy veszélyes ember, mert kimondja, amit gondol. „Na és akkor?!” – tette hozzá Putyin elszántan, ezzel is jelezve, hogy hadat üzent a fősodornak.

Vissza-visszatérően beszélt a hazáról, tiszteletről, becsületről és a családról, ezzel is demonstrálva az Oroszországban kibontakozó konzervatív reneszánszot. Egyúttal a múltba fordulás, az elavult XIX. századi gondolkodás vádját cáfolva rögtön meg is jegyezte, „a konzervativizmus egyáltalán nem az elszigetelődésről szól, s Oroszország nem ijed meg az újtól, a fejlődéstől”.

„Én vagyok a legnagyobb orosz nacionalista, azonban a legfontosabb, hogy ez a nacionalizmus a nép javát szolgálja. A sovinizmusig nem szabad eljutni, mert az romboló” – tette még hozzá, mintegy cáfolva a nyugati médiában manapság oly sokat hangoztatott sztereotípiákat. Beszélt vagy három órát, közte saját demokráciafelfogásáról, amelyet leginkább azzal a mondatával lehetne illusztrálni, miszerint „neki nem a Nyugatnak, hanem a saját népe elvárásainak kell megfelelnie”. Lehangoló képet festett a világ mai helyzetéről, s amikor vendége, az egykori osztrák kancellár, Wolfgang Schüssel kedélyesen számon kérte pesszimizmusát, egy anekdotával felelt.

„A pesszimista megissza a konyakot, és csóválja a fejét, hogy olyan poloskaíze van. Az optimista szétnyom a falon egy poloskát, és csettint egyet: »Az illat, mint a konyaké.« Tudják, én inkább vagyok pesszimista, aki konyakot iszik!” Mint tudjuk, Putyin ezt csak mértékkel teszi, s egyáltalán nincs szüksége „bátorítóra” ahhoz, hogy beszóljon a világnak. Így például azzal a szintén a tajgát idéző, az egész világsajtót bejárt példázattal, amely mindennél jobban fejezte ki üzenetének a lényegét. „Azt mondják, amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek! – elmélkedett az orosz elnök egy kérdésre válaszolva. – Igen, az ökörnek nem szabad, de hadd jegyezzem meg, a medve senkitől nem kér engedélyt! De nem fog – ezt pontosan tudom – éghajlati övet sem váltani (behatolni például Irakba – A szerk.), a tajgáját azonban senkinek sem adja!”

Hát ez Vlagyimir Putyin. A kemény szavak mögött azonban ott van az ember, akinek van humora, széles látóköre, így kiválóan replikázik. Aki nemcsak a PR-osok által felépített macsó, de szereti, sőt űzi is a sportot, s akiről nemcsak Oroszországban, de Kínában is ábrándoznak a hölgyek. Aki úgy orosz, hogy belül nem Oblomov, hanem Stolz. Igaz, a pontosság nem az erénye, a munkához azonban egyértelműen németes a viszonyulása. Akinek nem csak a nép előtt szónokolva fontos a haza, s aki a KGB-ben mindenekelőtt azt tanulta meg, hogy a sajátjait megvédi.

Ezért nem váltogatja kormányfőit, de ezért segített egykor a bajba jutott szentpétervári polgármesternek, Anatolij Szobcsaknak, s nagy eséllyel ezt értékelte benne Borisz Jelcin is. Igazi konzervatív, a szó szoros értelmében is, így nem preferálja a számítógépet, papírra nyomtatott szövegeket olvas, s politikai értelemben sem a twitterezők, hanem a tévét nézők vezetője. Putyin az az ember, aki a még előtte sem meghunyászkodó fekete labradorjával sétálva vagy játszva talál igazán megnyugvást. Akinek a hatalom az állítólagos vagyonát feszegető jól értesült információkkal ellentétben sem a pénzt jelenti. Putyin történelmet akar írni, s ez hajtja akkor is, amikor magában talán már otthagyná a Kremlt. De nem teheti. Még nem.

Putyin tehát egyáltalán nem maga az ördög, mint amilyennek manapság előszeretettel lefestik, s a gonosz diktátort sem ilyennek képzelnénk. Nem iszik vért, nem azon töri a fejét, hogy miként igázza le előbb a szomszéd népeket, majd az egész világot. Igen, a XX. század legnagyobb tragédiájának nevezte a Szovjetunió felbomlását, de nem azért, mert visszasírja a kommunizmust. Sokkal inkább siratja országa nagyságát, s ha valamire vágyik, akkor arra, hogy ismét tisztelje a világ Oroszországot. Ennek ellenére sem birodalmat épít, hanem nemzetet. Ez persze egyáltalán nem zárja ki, hogy erősítse országa befolyását az úgynevezett közelkülföldön, de nagyon jól tudja azt is, hogy Moszkvára akkor néznek fel ismét a szomszédok, ha belül lesz erős, s a régió modernizációs központjává válik. Addig azonban még hosszú az út, Putyin azonban legalább elindult rajta. S mint látjuk, ez az út nemcsak hosszú, hanem kacskaringós is, ráadásul tele akadállyal. S nemcsak a térség népei nézik bizalmatlanul a Nagy Testvér felegyenesedését, de ettől mintha a világ is megijedt volna.

Mi mással magyarázhatnánk, hogy a föld több mint hétmilliárd emberéből csupán egyetlenegytől, Vlagyimir Putyintól fél az Egyesült Államok. Hol elszánt, hol pedig kétségbeesettnek tűnő reakciói legalábbis erről árulkodnak. Pedig Oroszország nem olyan erős, mint azt sokan hiszik, s nem is olyan gonosz, amilyennek nemegyszer bemutatják. Putyin „veszélyessége” inkább abban rejlik, hogy kesztyűt dobott Amerikának, újrafogalmazná a Fehér Ház egyeduralmára épülő hidegháború utáni világrendet, másképp látja a világot, mint az önmaga nagyságába beleszeretett Nyugat. Alternatívát villantott fel, amelynek a liberális demokrácia felől nézve máris veszélyesen komoly tábora van.

Kevesen gondolták volna valamikor a kilencvenes évek közepén, hogy a Szentpétervárról Moszkvába került szürke kisegér ilyen karizmatikus politikussá növi ki magát, s közel két évtized múlva még nemcsak hatalmon lesz, de a Forbes magazin egymás után másodszor választja a világ legbefolyásosabb politikusává. Putyin titka abban rejlik, hogy érzi az orosz lélek rezdüléseit. Tudja, hogy a népe mire vágyik. Mindenekelőtt stabilitásra, aztán ilyen hatalmas kiterjedésű országban élve természetes módon a nagyság megerősítésére. Láthatóan megértették ezt Oroszország ellenfelei is, így most, hogy a Krímnek a dicső múltat idéző „visszatérítésével” még csekély hazai ellentáborát is elcsendesítette, nem egy esetben meg is nyerte magának, a szankciókkal, az olajár lenyomásával, a rubel megrendítésével a rendszer bázisát jelentő mély Oroszországot akarják Putyin ellen fordítani. S azzal, hogy a hatalomnak most elsősorban a saját és az ország túlélésére kell koncentrálnia, tovább halasztódik a gazdaság már rég esedékes szerkezeti átalakítása, az exportfüggőség csökkentése – bár ezt a szankciók felgyorsíthatják –, s természetesen elmarad, jobb esetben megakad a szintén égetően fontos technológiai megújulás, a modernizáció is.

A Kreml nem utolsósorban a magas energiaáraknak köszönhetően tudta a 2000-es években stabilizálni a szétesés szélére jutott országot. Így indulhatott meg a gazdasági növekedés, ezzel hosszú idő után a jövedelmek megsokszorozódása, s erősítette meg sokak szemében veszélyesen a tekintélyét Moszkva. Most enélkül kell boldogulni, s ez bizony nem egyszerű feladat. Persze aki háborúba indul, annak szárazon kell tartania a puskaport. Ezzel a Kremlnek is tisztában kellett lennie akkor, amikor a Krím visszacsatolása mellett döntött. Tegyük hozzá, lépéskényszerbe hozva csakis a rossz és a még rosszabb között választhatott. Karakterétől idegen helyzet volt ez a németesen óvatos Putyinnak, a nyilvánvaló veszélyek ellenére is több érv szólt azonban a közbelépés mellett. Egyáltalán nem valamiféle Nyugat-ellenesség vezérelte, hanem az, hogy – Henry Kissinger szavaival – Putyin mindenekelőtt hazafi, s az bosszantja fel a leginkább, ha valami olyan történik, amit ő Oroszország belügyeibe való beavatkozásnak vél. Cselekedni kellett, s a Kreml szakított a nyugati kapcsolatok megóvását mindig szem előtt tartó külpolitikai vonallal.

Ez a megfelelési kényszer nem hozta meg a várt eredményt, Oroszországot továbbra sem fogadta el egyenlő partnernek a Nyugat, így e tekintetben Putyin semmit nem veszíthetett azzal, hogy képletesen szólva a falhoz vágta Zbigniew Brzezinski sakktábláját. Élesbe fordult ugyanakkor az amerikai külpolitikai stratéga Oroszország kiszorítására és meggyengítésére vonatkozó elméletének gyakorlati megvalósítása, amelynek lépéseit napról napra látjuk. Moszkva hosszú, soklépéses és nyílt végkimenetelű játszmába kezdett, amelyben aratott már szakaszgyőzelmet, és veszített csatát is. A háborúnak azonban messze nincs vége, s a konfliktusból Oroszország csak úgy jöhet ki egészben, ha továbbra is megfontolt lesz. Az már most látszik, hogy sérülések nélkül nem ússza meg, ám ha ezután sem engedi belehúzni magát egy vállalhatatlan nyílt fegyveres konfliktusba, akkor elkerülheti a fenyegető második Afganisztánt. Minden eddiginél nagyobb szükség van Putyin óvatossága mellett a kellő rugalmasságra s arra, hogy felismerje a kompromisszumra vagy éppen az erő felmutatására alkalmas pillanatokat.

Az orosz elnök nem tehet mást, mint hogy a realitásokat felmérve nem hagy fel az aszimmetrikus válaszok stratégiájával, s jó dzsúdósként éppen az ellenfél erejéből építkezve s azt a vetélytárs ellen fordítva vívja a csatáját. Ez a taktika idáig alapvetően működött, ám lassan már azt is meg kell majd mutatni, hogy miként lehet távol tartani az ellenfelet. Ehhez persze a Nyugatnak is lesz még pár szava, egy év múlva azonban egész biztosan csakis úgy lehet Putyin harmadszor is a Forbes listáján a világ legbefolyásosabb politikusa, ha a cselgáncs mellett jól sakkozik, s ami a legfontosabb, megőrzi önuralmát. Ezzel méltó választ adhat legfőbb vetélytársának, Barack Obamának is, aki szerint a Kreml nacionalista, múltba tekintő politikai megközelítésbe improvizálta magát.