A Demokratikus Kezdeményezések nevű ismert, szociológiai felméréseket végző alapítvány december 25. és január 15. között végzett közvélemény-kutatást Doneck megyében. Munkatársai egyaránt felkerestek olyan településeket, amelyek a szakadárok megszállása alatt állnak, illetve olyanokat, amelyeket az ukrán fegyveres erők már visszafoglaltak.
A megkérdezetteknek csak 35 százaléka válaszolta azt, hogy szeretné, ha a Donyec-medence elszakadna Ukrajnától. Közülük 20 százalék azt szeretné, ha függetlenné válna, 15 százalékuk pedig azt, hogy Oroszországhoz csatlakozzon.
Eközben a Livejournal internetes oldalon megjelent egy blog, amelynek szerzője közzétett egy videofelvételt, melynek tanúsága szerint a szakadároknak nem sikerült megfelelő tömeget összecsődíteniük a donecki repülőtéren folyó harcokban foglyul ejtett ukrán katonák megszégyenítésére, akiket kivezettek a városba, szégyenmenetet rendezve számukra. Azt az ukrán katonát, akit a trolibusz elleni, nyolc halálos áldozatot követelő merénylet helyszínére vittek hátrakötött kézzel, a szakadárok által önhatalmúlag kikiáltott Donyecki Népköztársaság három-négy aktivistája megverte.
„Mindezt az orosz tévék úgy tálalták, mint az ukránok iránti össznépi gyűlöletet” – fűzte hozzá a blogger. Kiemelte, hogy az ukrán katona férfiasan, szótanul tűrte a verést, és világossá tette, hogy nem működik együtt a szakadárokkal. Nem volt hajlandó olyasmiket kimondani az orosz tévékamerák előtt, hogy „ez nem a mi háborúnk”, „becsaptak bennünket” és hasonlókat, amiknek a kimondására a szakadárok általában rákényszerítik foglyaikat.
Markijan Lubkivszkij, az ukrán biztonsági szolgálat vezetőjének tanácsadója egy tévéinterjúban közölte: Már 88 orosz újságírót utasítottak ki Ukrajnából orosz propaganda terjesztése miatt a két ország közötti viszony megromlása óta.
Ukrán médiaforrások eközben arról számoltak be, hogy a Moszkva által támogatott szakadárok által megszállt területeken az ukrán televíziók nem foghatók. Ugyanez a helyzet az Oroszország által elcsatolt Krím félszigeten is.
A blogger bemutatta a DN donecki televízió tudósítását, amelyben az újságírók leleplezték a trolibusz elleni tüzérségi támadás után a kamerák előtt feldúltan nyilatkozó egyik helyi lakost. Kiderült róla ugyanis, hogy korábban lencsevégre kapták őt egy szeparatista megmozduláson, amelyen aktivistaként vett részt, és a mellére tűzve a szakadárok jelképét, az arany-barna sávos orosz cári György-szalagot viselte. Ezúttal egy véletlenül odatévedt járókelő szerepét játszotta.
Közben Oroszországból megosztottak egy másik leleplezést a Facebookon, amelyet bemutatott az ukrán média. Eszerint egy felhasználó közzétett három fotót és egy híradós felvételt, amelyeken egy bizonyos orosz televíziós női színész, Galina Pisnyak ugyancsak többféle szerepben jelenik meg. Egyszer mint az orosz média által Doneck megyében kreált egyik incidens szemtanújaként, majd a volnovahai busztragédia egyik sérültjeként, most pedig a szétlőtt trolibusz megállójánál, bolti eladónak öltözve tűnt fel.
Zbigniew Brzezinski szerint Oroszország Ukrajnával együtt nagyhatalom, Ukrajna nélkül semmi. A kiváló amerikai stratéga megállapítását az idő vagy igazolja, vagy cáfolja, de az eddig történteket mindenesetre megmagyarázza.
Történelmi ismereteink alapján rendkívül rossz jel, hogy az ukrán kormány eltörölte az ország semlegességéről szóló, négy évvel ezelőtti döntést, és lényegében napirendre tűzte a NATO-hoz való csatlakozást. Petro Porosenko elnök és a mögötte álló erők rendkívül kockázatos lépésre vállalkoztak. Nyilvánvaló, hogy Oroszország nem engedheti meg, hogy a vele szomszédos Ukrajnába – ahol ráadásul tizenkétmillió orosz él – az Egyesült Államok adott esetben atomfegyvereket telepítsen.
A kijevi deklaráció nyilvánvaló provokáció. Vajon Obama eltűrné, hogy Kína vagy Pakisztán atomfegyvereket telepítsen Kanadába? Már a kérdésfeltevés is abszurd. De akkor miért gondolja az Amerika-barát Porosenko, hogy az orosz birodalomnak tudomásul kellene vennie egy ilyen fenyegető lépést? Ki veszélyezteti itt a világbékét? Ki a valódi provokátor? Oroszország? Aligha.
Tóth Gy. László jegyzetét ide kattintva olvashatja.
