Hát még akkor, amikor mindenki azzal szembesül, hogy ez a rendszer nem is egy poszt, hanem egy ember köré formálódik. A Vlagyimir Putyin néhány napos eltűnésével indult találgatások a berendezkedésbe kódolt bizonytalansági tényezőkre irányították rá a figyelmet.
Egy ország, pontosabban annak véleményformáló elitje lélegzett fel, amikor tíz nap után hitelt érdemlően felbukkant a tévé híradásaiban Vlagyimir Putyin. Ez a tény azonnal felülírta az elmúlt jó egy hétben lábra kelt találgatások jó részét. Amikor a Reuters világgá röpítette, hogy az orosz elnök betegsége miatt nem utazott el Asztanába, teljes üzemmódba kapcsolt a blogoszféra. Hiába bizonygatta az államfő szóvivője, Dmitrij Peszkov, hogy milyen erős Putyin kézszorítása, s írta a tavaszi fáradtság számlájára a pletykákat, előbb az terjedt el, hogy az elnök infarktust kapott, egyesek pedig már a halálhírét keltették. Az eltűnés okait „jól értesültek” magyarázták azzal is, hogy Alina Kabajeva egy svájci klinikán fiúgyermeknek adott életet.
E felfokozott médiaaktivitást érthetőbbé teszi, hogy a hangulat Putyin eltűnése nélkül is meglehetősen ideges volt. Jól mutatta ezt, hogy azonnal a hírek élére ugrott a Nyezaviszimaja Gazeta főszerkesztőjének egy Twitter-bejegyzése, amelyben azt adta hírül a Bolsoj egyik bemutatójáról, hogy másnap leválthatják a „szilovikok” egyik ikonikus alakját, a Rosznyefty vezérét, Igor Szecsint. Tény, hogy bizalmasára haragudhat is az elnök azóta, hogy 625 milliárd rubeles kötvénykibocsátásával a Rosznyefty finoman szólva is tevékenyen hozzájárult a rubel beomlásához. Ismételten felröppent a híre Dmitrij Medvegyev miniszterelnök menesztésének, de a parlamenti, sőt az elnökválasztások előre hozásának a lehetősége is.
Erre abból következtettek, hogy az ilyen döntések előtt Putyin valóban el szokott vonulni. De az elgondolkodásra bőven adhatott okot az ellenzéki politikus, Borisz Nyemcov meggyilkolása is, amelyet sokan akarnak saját céljaikra felhasználni, a titkosszolgálatok például a sajtó értesülései szerint arra, hogy hátrébb szorítsák Ramzan Kadirovot és az úgynevezett csecsen klánt. A két erőközpont között megnövekedett feszültségnek valóban vannak érezhető jelei, nem tűnik azonban logikusnak az Oroszország körül enélkül is feszült hangulatot ezzel tovább szítani. Vitathatatlan, hogy ez a gyilkosság szűkíti Putyin mozgásterét, aminek kapcsán az összeesküvés-elméletek kedvelői már egy államcsíny lehetőségét vizionálják. Mások egyszerűen csak úgy látják, hogy a gyilkossággal az erőszakszervezetek egy csoportja valójában „túszul ejtette” a Kremlt.
Szüksége lehetett Putyinnak a lélegzetvételnyi szünetre azért is, mert válaszúthoz érkezett az ukrán válságban. Mint a Kreml barátjának nem nevezhető politológus, Dmitrij Oreskin felveti, Moszkva már kikeveredne valahogy ebből a helyzetből, amelybe egyre inkább beleragad. A legvalószínűbb forgatókönyv lényege ebben az esetben a kelet-ukrajnai konfliktus befagyasztása. A romokban lévő Donbasz így Porosenko gondjait szaporítaná, miközben a Kreml de facto elismertetné a Nyugattal a Krím elcsatolását, s szó sem lenne ez esetben Mariupol elfoglalásáról. A Nyugat és Oroszország közötti szakadék mélyítésének azonban sok híve van mindkét oldalon, Putyinnak például azokat kellene leszerelnie, akik az elemző véleménye szerint éppen Nyemcov meggyilkolásával üzentek neki. Ha e verziónak nem is adunk okvetlenül hitelt, egyértelmű, hogy a Kreml köreiben növekszik a feszültség, és Putyinnak ezt mindenképpen kezelnie kell.
A libanoni Nassim Nicholas Taleb elméletét a helyzetre alkalmazva egyre több „fekete hattyú” repül át a Kreml felett, egyre több az olyan esemény, amelyre senki sem számít, hiszen ritkán következik be, olyankor viszont nagy, akár sorsfordító jelentőséggel bír. Ezt a teóriát a Nyemcov-gyilkosság után emlegette előszeretettel az orosz sajtó, az elmúlt napok eseményei azonban rávilágítottak arra, hogy az előbbiekkel szemben magára a berendezkedésre nézve ijesztően „fekete hattyú”, hogy jelenleg a hatalom mennyire egy emberre épül.
Ezzel a stabilitást tisztán korlátozott biológiai voltában fenyegető tényezővel szembesült az elit Putyin eltűnésekor. S így ez az egy hét különösen a Krím „hazatérése” óta megnőtt hattyúcsapat látványának fényében valódi stresszteszt volt a rendszernek. Magyarázza az ideges hangulatot, hogy a Krímben történtek elűzték a putyini stabilitás öröknek hitt érzését, amely után kínzó csak igazán a jövő bizonytalansága. Az emberek egyre inkább várnak ismét valami bizonyosságra, így aztán vevők a bizantizmusra épülő kremlinológia „egészségügyi” jelentéseire is. Ebben a hangulatban másképp hat a jó ideje még oly marginálissá vált Nyemcov meggyilkolása is, hát még a mindenek felett álló döntőbíró akár csak néhány napos hiánya. S ha mindezekbe belegondolunk, akkor egyáltalán nem tűnik meglepőnek, ha Putyin elvonult egy kicsit átgondolni a kihívásokra adandó válaszokat.
