Jogosan fenyegetheti Athén a németeket

A görög kormány 332 milliárd euróra taksálja a német megszállás okozta károkat.

332 milliárd euróra taksálja a német megszállás okozta károkat a görög kormány – azaz 20 milliárddal többre, mint az egész jelenlegi horribilis összegű görög államadósság. Athén komolyan gondolja: a héten a görög igazságügy-miniszter jóváhagyta, hogy akár jelzálog alá vonhatóak a német állam görögországi vagyontárgyai.

Berlin persze durva fenyegetésről beszél, a német közvélemény fel van háborodva. Elvégre ha van ország, amely tényleg példaértékűen feldolgozta múltját, az Németország. Van azonban egy kis hiba: a németek csak emlékezetpolitikailag, de nem anyagilag tették jóvá a háborús bűneiket. Azaz bármennyire is meghökkentően hangzik, Athén fenyegetése nem minden alap nélküli. Németország tényleg tartozik a görögöknek. Ahogy más megszállt államok – így akár Magyarország – felé sem fizetett a német állam semmiféle jóvátételt. Anyagi jóvátételt csak a háború zsidó áldozatai kaptak, a többieknek meg kellett elégedniük a szép gesztusokkal.

Az athéni parlamentben kedden Aléxisz Cíprasz miniszterelnök szót kért. Beszédében először csupán csak emlékezett a második világháború áldozataira, az ellenállókra, „akiknek köszönhetően ma Görögország szuverén ország”. Az üzenet érthető. Cíprasz saját kormányát is azon partizánok hagyományában helyezi el, akik a görög szuverenitásért harcoltak.

Nem véletlenül kereste fel miniszterelnökké választása után rögtön a nácizmus áldozatainak egyik emlékhelyét. Azonban az ökölbe szorított kéz nem csupán póz, hanem nagyon egyértelmű követelés is.  Cíprasz a beszédében ugyanis kikérte, hogy Görögországot azok oktassák ki erkölcsből, akik szétverték, szétlopták a második világháború alatt, és azóta sem térítették meg a károkat. Cíprasz tehát bejelentette: igen, kormánya ki fogja számolni pontosan, mennyivel is tartozik nekik Németország.

Jól olvastuk: a görög kormány immár hitelezőként lép fel. Az adós szerepében pedig Berlin lenne.

Az elsőre felettébb provokatív kijelentésnek azonban megvan a logikája. Tény, hogy Hitler 1942-ben úgy vett fel hitelt a görög nemzeti banktól, hogy azt a németek a mai napig nem fizették vissza. Még jobboldali történészek és nemzetközi jogászok is elismerik, hogy a görögök sikerrel perelhetnék a német kormányt. Ráadásul a háború után a görögök is adtak kölcsönt a németeknek az újjáépítéskor, amelyet szintén nem fizetett meg azóta sem Berlin. Mindehhez jönnek azok a háborús károk, amelyek jogi helyzete a mai napig vitatott. Hogy a hitleri és a későbbi kölcsönt Athén sikerrel perelhetné vissza a németeken, kevéssé kétséges. Az Athén által emlegetett 332 milliárd euró, amivel Berlin tartozna neki, azonban nagyrészt a meg nem térített háborús károkból tevődik össze.

És itt már felettébb eltérőek az értelmezések. A német álláspont egyértelmű: a morális felelősséget vállalják, az anyagit azonban nem. A zsidóság kivételével minden megszállt ország, megtizedelt nép vonatkozásában ez a német álláspont: csak a zsidó áldozatoknak és Izrael államnak (amellyel amúgy nem is állt hadban Németország, elvégre a második világháború idején még nem is létezett) volt hajlandó Nyugat- majd az egyesült Németország jóvátételt fizetni.

Amikor Joachim Gauck német államfő tavaly márciusban Athénban járt, többször is kifejezte mély megrendülését a náci rémtettek kapcsán, találkozott is egykori áldozatokkal, illetve hozzátartozóikkal – de minden mondata végén ott volt, hogy fizetni nem hajlandók. A német álláspont szerint nincs ugyanis a görög követeléseknek jogalapjuk. 1953-ban a londoni konferencián – amit éppen a nyugatnémet jóvátételi kérdések kapcsán hívtak össze – az egész kérdést elnapolták mindaddig, amíg nem születik békeszerződés.

Mint ismert, a második világháborút Németország vonatkozásában nem zárta le békeszerződés – mind a mai napig ilyenre nem került sor. Azaz az 1953-as londoni megállapodás értelmében a kérdés még mindig el van napolva. A németek szerint azonban nemcsak jegelve lett az ügy, de egyszer és mindenkorra meg is oldva, amikor is a hatvanas években Bonn a görögöknek és a jugoszlávoknak fizetett némi, inkább jelképes összegű jóvátételt. A német kormány álláspontja szerint Athén akkor lemondott a további követelésekről.

Ehhez persze ismerni kell az akkori történelmi kontextust. A második világháború után az oroszok megszállta rész, az NDK eleve nem ismert el bármiféle jogfolytonosságot a náci állammal, önmagát antifasisztának nyilvánította – ami ténylegesen annyit jelentett, hogy se anyagilag, se emlékezetpolitikailag nem akart semmit se kezdeni a náci bűnökkel. Azok tehát megmaradtak a bonni köztársaság, az NSZK terheként, elvégre a nyugatnémet állam hivatalosan is felvállalta a jogfolytonosságot a náci állammal. Azonban sem Konrad Adenauernek, sem nyugati szövetségeseinek nem volt érdekük, hogy a hidegháborús nyugati frontot a múlt bolygatásával bontsák meg. Adenauer Németországában így senki nem beszélt a nácizmusról, a legtöbb náci gond nélkül térhetett vissza az állami, a tudományos vagy a gazdasági életbe. (Konrad Adenauer kancellária-vezetője például a nürnbergi rasszista törvények kidolgozója volt. A leghíresebb, mai napig használt Grundgesetz-kommentárt pedig egy egykori náci párttag írta, aki álnéven élete végéig rendszeresen publikált hitlerista lapokban, és maga ismerte el, hogy sohasem tagadta meg Adolf Hitlernek tett esküjét.)

Az USA érdeke azt kívánta, hogy az NSZK minél gyorsabban illeszkedjék be az euroatlanti világba, ezt pedig csak zavarták volna holmi reparációs viták. 1953-ban Londonban így először elnapolták az egész kérdést, majd a görögöknek és a jugoszlávoknak fizetett kevéske pénzzel végleg lekerült az ügy a napirendről. (A kommunista államok, így Magyarország is öntudatosan lemondtak arról, hogy pénzt kérjenek a nyugat-németektől. Magyarország aztán az 1989-es határnyitásért se kért anyagi ellenszolgáltatást.) Az egész német múltfeldolgozás csak a ’68-as diáklázadások nyomán indult el, elvégre azok éppen a szülők hallgatása ellen irányultak. Az azóta eltelt több mint negyven évben a nyugatnémet társadalom tényleg példaértékűen – mondhatni: egyedülállóan – szembenézett a múltjával. Ez más megszálló hatalmakról, az oroszokról vagy az olaszokról például a mai napig nem mondható el. Azonban a német múltfeldolgozás – a zsidó áldozatoknak fizetett jóvátétel kivételével – a társadalmi közbeszédet, a közös emlékezetet, a történetírást érintette. De az anyagi jóvátételtől az egyesült Németország is elzárkózott. A cinikus érv ilyenkor az, hogy még mindig nincs békeszerződés, a kevésbé cinikus pedig arra utal, hogy a görögök és a jugoszlávok elégedjenek meg annyival, amennyit a hatvanas években kaptak.

Andreas Fischer-Lescano brémai jogászprofesszor szerint a berlini kormány érvelése „soványka”, ugyanis a német egységet megteremtő úgynevezett 4+2-szerződést a görögök nem írták alá, azaz a görögök nem mondtak le a jóvátételi követeléseikről. Az úgynevezett 4+2-szerződés egy átfogó békeszerződés helyett született az újraegyesüléskor – Athén ezt tudomásul vette, de nem mondott le ezzel a jogairól. „Görögország sohasem mondott le nemzetközi jogilag a reparaciós követelésekről” – mondja Fischer-Lescano is. De ezt egy évvel ezelőtt még maga Berlin is elismerte: a német Pénzügyminisztérium a kommunista Linkspartei kérdésére megerősítette, hogy „nincs tudomásunk hivatalos görög lemondásról”.

Most már persze nem akar erről hallani a német kormány. Az új álláspont: ha hivatalosan nem is mondott le Athén a követeléseiről, azzal, hogy nem érvényesítette őket, gyakorlatilag mégis lemondott róluk.

Ezzel persze megint csak egy gond van: egyszerűen nem igaz. A görög külügyminisztérium többször is jelezte Berlin felé, hogy fenntartja a követeléseit. Tény persze, hogy a Sziriza előtti kormányok – akár balosok, akár jobbosok voltak – nem akarták nagyon bolygatni a kérdést. De egy 1995-ös athéni külügyminiszteri jegyzékben egyértelműen jelezték Berlin felé, hogy fenntartják a követeléseiket – csak nem érvényesítik. Cíprasz tehát most nem lépett nagyot, csupán bejelentette, hogy érvényesít egy érvényes, nem visszavont követelést a németekkel szemben.

A kért összeg persze felettébb vitás. De a legkisebb is fedezné a jelenlegi görög államadósság felét. A leggyakrabban emlegetett 332 milliárd euró pedig 20 milliárd euróval még több is, mint a jelenlegi görög államadósság.

A görög kormány láthatóan a február végén kialkudott négy hónapos nyugalmi időt nem újabb reform- és megszoríró csomagok fabrikálásával tölti – noha Jánisz Varufákisz ezt ígérte Wolfgang Schäublénak –, hanem durva támadást készítenek elő. Cíprasz kedden bejelentette, hogy Németország tartozik Görögországnak. Igazságyügy-minisztere pedig azonnal meg is adta az elvi engedélyt a német állam tulajdonában lévő görögországi vagyontárgyak, ingatlanok esetleges lefoglalására, jelzálogosítására.

A német politika és közvélemény egy emberként utasítja vissza ezt, és „zsarolásról” beszél. Egyedül a kommunista Linkspartei és a hozzá közel álló sajtótermékek szimpatizálnak a görög állásponttal. „Nincs semmi baj a megemlékezésekkel, de az emlékezetpolitika nem szolgálhat ürügyként a régóta esedékes anyagi jóvátétel elszabotálására” – mondja Ulla Jelpke, kommunista Bundestag-képviselő.