Harcban állunk: ez a mentalitás minden amerikai generációra igaz, és mivel sokan közülük egész életüket háborúban élték le, ez norma lett számukra. Valószínűsíthető, hogy ez így marad a jövőben is, és akkor kijelenthető lesz, hogy az Egyesült Államok végtelen háborút fog vívni, mivel a múltban ez a következőképpen nézett ki: mindössze 21 olyan éve volt az új világban, amikor nem háborúzott valakivel.
Éppen ezért az Egyesült Államoknak nincs olyan elnöke, akire azt mondhatnánk, hogy a „boldog békeidők” embere lenne. Ellenben bármelyik elnökre ráakaszthatjuk a háborús vezető jelzőt, ami nem csoda annak fényében, hogy nem tudunk a történelemben egy olyan összefüggő évtizedet mutatni, amikor ne csatáztak volna valahol az amerikai seregek. Egy ötéves ilyen periódust találunk csak: 1935-től 1940-ig.
A háborúk kommunikációja pedig nem sokat változott a kezdetek óta: lényegében arra épül, hogy nekünk kell megtámadni „őket”, mielőtt „ők” támadnak meg minket. A közelmúlt iraki, afganisztáni intervencióiból számos ilyet ismerünk, de ennek gyökerei még az indián lakosok elleni harcokig nyúlnak vissza. John Quincy Adams, az Egyesült Államok hatodik elnöke például egyenesen odáig ment, hogy országa történelmének kezdeteit úgy magyarázta, hogy a „barbár indiánok háborút akartak folytatni a békés amerikai lakosok ellen”. A 19. században szinte végig hadakoztak az őslakosok ellen, ezek között az 1855-ös év volt a legmozgalmasabb az amerikai seregek számára: összesen tizennégy hadszíntéren kellett helytállniuk.
Később a Monroe-doktrína adott rengeteg munkát az amerikai hadiparnak. (James Monroe, az Egyesült Államok ötödik elnöke ebben azt szögezte le, hogy a 19. század során függetlenséget nyerő dél-amerikai gyarmatok az USA érdekszférájába kerülnek, ám a megmaradt európai kolóniákkal nem foglalkoznak. Elhíresült, sommás változata: Amerika az amerikaiké – a szerk.) Ennek a deklarációnak a gyakorlati megvalósulásai a spanyol–amerikai összecsapásokat követő úgynevezett banánháborúk: ennek lényege, hogy Amerika 1898-tól 1934-ig számos puccsot és felkelést támogatott. Ezalatt a latin-amerikaiakat természetesen „veszélyes banditákként” emlegették.
Ekkor jött a már említett ötéves békeperiódus, amelyet a második világháború követett. A világégésnek pedig vége sem szakadt, de már kezdődött is a Szovjetunióval és csatolt részeivel vívott hidegháború. Ez egészen 1975-ig tartott, de a kudarc és a véráldozat olyan háborúellenes hangulatot generált, hogy három évig nem is lépett hadba Amerika. Afganisztánban azonban ismét kiásták a csatabárdot és 1997-ig vissza sem temették. A vasfüggöny összeomlásával és a kommunizmus csődbejutásával megszűnt a hidegháború, Amerika figyelme pedig a Közel-Keletre és a Balkánra irányult. Belgrád 1999-es bombázása után következett az eddig utolsó békeév, 2000, ám a következő év szeptember 11-én, New Yorkban végrehajtott terrortámadás mindent megváltoztatott: azóta az Egyesült Államok folyamatosan hadban áll, most épp „terrorellenes háborúnak” nevezik.
